Ashtanga Manju Style

Sokszor előfordul az eszmecsere az ashtangások között, hogy ki hogyan tanítja, mi a tradíció, mi az "autentikus", vagy "Indiai" vonal. Én ezen csak mosolyogni szoktam, mert ha valaki még ott tart, hogy az egyik vagy másik vélemény, álláspont a helyes, míg az attól különböző helytelen, az még nem igazán vált eggyé a légzésével. Tegnap beszélgettem egy ismerősömmel, és mondta, hogy amikor másokkal együtt van, akkor ő nem irányítani szeret, hanem áramlani, és tapasztalni. Ha pedig folyamatos kényszert érzünk arra, hogy kategorikus kijelentéseket tegyünk, és meghatározzuk, hogy mi a helyes és mi a helytelen, akkor nem igazán tudunk az áramlásra figyelni. A folyó sem gondolkodik azon, hogy merre kell folynia, csak folyik. Engedi, hogy hassanak rá a körülmények, de végül mégis csak eléri célját, és ugyanoda folyik, mint az összes többi folyó, a Világtengerbe.

Általában, amikor az Ashtanga rendszer hivatalos álláspontjáról van szó, akkor mindenki Mysore-ra és Sharath-ra, Pattabhi Jois unokájára szokott mutogatni, aki szereti hangsúlyozni, hogy mi hogyan helyes és mennyire nem helyes az, ahogy mások oktatják. Én megmondom őszintén, hogy az ilyen autoritív megnyilvánulásokhoz nem annyira vonzódom, főleg, amikor úgy érzem, hogy fölöslegesen korlátoznak valamiben. Persze nem volt még személyes tapasztalatom Saharth-tal, lehet, hogy megalapozatlanok az ellenérzéseim, és kellemes csalódás lenne. De azt hiszem, hogy még akkor is, ha találkoznék vele, nem tudnék úgy tekinteni rá, mint a fő "gurumra", bár én ettől az egész guru-biznisztől próbálom távol tartani magamat, oktatóként és gyakorlóként is.

Mindazonáltal, ha megkérdeznének, hogy ki a számomra kedvenc és a szememben "leghitelesebb" Ashtanga-oktató, akkor gondolkodás nélkül rávágnám, hogy Manju Jois. Ő eddig Budapesten két workshopot tartott, mindkettőn ott voltam. A második egy ötnapos Teacher Training volt, amit például Sharath egyáltalán nem is tart. Persze Manjunál is hasonló a rendszser, hogy ha eleget jársz a workshopjaira és a Teacher Trainingjére, akkor egy idő múlva autorizál. Ha lenne elég időm meg pénzem Európa-szerte utazgatni, akkor bizony Isten, el is mennék minél többször hozzá. Kellemes az energiája, nincs körülötte akkora hype, mint Sharath körül, és ebből az egész Ashtangából nem csinál akkora ügyet, nem misztifikálja túl. Ja és fotózni is lehet a workshopon :-)

Míg Sharath szereti maga eldönteni, hogy mire képes egy tanítvány és mire nem, és egyenként adni neki az ászanákat, Manju (mint ahogyan én is) sokkal inkább a gyakorlókra bízza, hogy hányadik sorozatot szeretnék gyakorolni. Én például egy osztrák hölggyel egyetemben az első, második és harmadik sorozatot is gyakoroltam Manju vezetése alatt, és amikor a lábam nem maradt a fejem mögött az ékapáda-sírsászanában, hát akkor nem leállított, hogy most akkor kezdjem el a befejezőket, hanem megfogta a gamshámat, és odakötötte. Ezek ilyen Krishnamacharya-módszerek, de elég hatékonyak :-). 

Manju Jois ötéves kora óta gyakorolt apja mellett, így már az Ashtanga rendszer kibontakozásánál jelen volt. Sharath azonban csak mintegy tíz éve gyakorol, bár kétségtelenül hajlékonyabb, mint én. Amikor apjával együtt első amerikai körútjukon voltak, akkor Manju úgy döntött, hogy Amerikában marad, mert sokkal jobban tetszett neki az élet ott, mint Indiában, ahol sokáig nélkülözött az egész család. Pattabhi Jois természetesen ezt nem vette jó néven, és ki is tagadta a családi örökségből, így lett Sharath Jois a Main Shala vezetője Pattabhi halála után. Sharath egyébként Pattabhi legkisebb lányának, Sarasvatínak a fia, és anyukájával együtt oktatnak a Main Shalában. Manju is néha elő szokott fordulni ott, de ő többnyire Amerikában és szerte a világban oktat.

Szívesen megmutatja az igazításokat, pránájámát tanít, védikus mantrákat énekel, és nem kerít túl nagy misztikus feneket az egésznek. Szereti a kényelmet, nem sajnálja a pénzt jó házra, autóra, Ipadre, stb., de mégsincs körülötte olyan guru-imbusz, mint például Sharath körül. Nekem ez bejön. Én nem akarom mindenáron elképzelni, hogy a jóga-gurum egy felszabadult vagy megvilágosodott személy, és hogy tökéletes, és megszabadult minden anyagi ragaszkodástól. Mert amikor valakiről ezt képzeljük, és főleg, ha ő is kezdi ezt elhinni, na akkor jönnek a Bikram- meg John Friend-féle botrányok.

Ő csak azt akarja, hogy az emberek legyenek boldogok, egészségesek, gyakorolják a jógát és érezzék jól magukat, és általában én is ezt akarom. Nem baj, hogy ha a jógától valamiféle megvilágosodás-szerű misztikus élményt várunk, de ha egy személyt rendkívüli erőkkel és tulajdonságokkal ruházunk fel, akkor nem csak a csalódásnak nézünk elébe, hanem olyan pszichológiai kényszerpályán maradunk, amely a saját spirituális fejlődésünket is meg fogja nehezíteni. Nem mástól kell várni a megoldást, az áldást, valamiféle misztikus feloldozást a karmánk béklyói alól. A megoldás bennünk van, és ha keményen és céltudatosan dolgozunk, akkor valóban elérhetjük az eredményeket.

Én nem vagyok egy tanítvány-toborzó ember, és Manju sem az. Senkinek nem mondja, hogy ne gyakoroljatok másnál, "mert az megzavarja a fejlődéseteket", az ilyen jellegű térítést csak Sharathtól, Linotól és Petri Raisanentől hallottam eddig. Szerintem meglehetősen komoly méretű egó kell ahhoz, hogy valaki azt sugallja a tanítványoknak, hogy kizárólag tőle tanuljanak. Miért? Nyilván, mert tökéletesebbnek gondolja magát másoknál. Egy fejlett lélek jele a valódi alázat, az pedig abban nyilvánul meg, hogy többre értékel másokat önmagánál, és nem csak udvariasságból, hanem szívből. Én senkinek nem mondanám azt, hogy csak az én órámra járjon, mert a többi atmás tanárt ugyanolyan, sőt még kiválóbb szaktekintélynek tartom, mint amennyire én konyítok az Ashtangához. És szívesen elmegyek Panni, Angi, Ági, Kowa vagy István órájára is, ha éppen úgy van időm.

Manjuhoz is szívesen megyek, ha éppen Budapesten jár, márpedig úgy hírlik, hogy szeptemberben ismét jön, érdemes kihasználni a lehetőséget, ha valóban itt fog oktatni.