Az ellentétek egyensúlya

A jógában az ellentétpárok legyőzésére törekszünk, ami azáltal lehetséges, hogy kiegyensúlyozzuk őket, és akkor az ellentétesen ható erők kiegyensúlyozzák egymást. Ez lehetővé teszi, hogy az ídában és a pingalában áramló prána belépjen a központi energiavezetékbe, a szusumnába, ami a hatha-jóga írások szerint az elme elcsendesülésének előfeltétele. Az ídá (Hold-energia) és a pingalá (Nap-energia) az életünk minden aspektusában jelen van, és minél tovább gyakoroljuk a jógát, annál inkább tudatossá kellene válnunk arról, hogy hl milyen egyensúlytalanságok vannak az életünkben, a személyiségünkben. A továbbiakban e bejegyzésben a Hold-energiára a Jin, a Nap-energiára pedig a Jang jelzőt fogom használni, amelyek a kínai energiatanból már ismerősek lehetnek.

Az ászana-gyakorlásban például két aspektus van jelen: az erő (jang) és a hajlékonyság (jin). Van, akinek az alaptermészete jangosabb, így az erőgyakorlatokban könnyebben tud fejlődni, míg mások jinesebbek, ezért a hajlékonyság könnyebben megy nekik. Tipikusan a férfiak a jangosabbak, a nők pedig jinesebbek, de persze vannak kivételek. Én úgy gondolom, hogy ezeket a kilengéseket ki kell egyensúlyozni, ami nem azt jelenti, hogy egy jangosabb ember ne erősítsen, de végezzen megfelelő mennyiségű nyújtást, és fejlessze a hajlékonyságát, még ha nehéz is. Hajlamosak vagyunk azt hangsúlyozni, ami megy, és kevesebb erőt fektetünk a gyengébb, lemaradottabb aspektusaink fejlesztésébe, mivel ez frusztráló. Sem az erősítés, sem a hajlékonyság fejlesztése nem könnyebb a másiknál, bár az egyik vagy másik embernek, adottságtól függően úgy tánhet. Ezért arra kel koncentrálni, amiben nehezebben tudunk fejlődni.

Egy fejlettebb gyakorlónak tehát az kellene, hogy legyen a hozzáállása. hogy azt fejleszti a leginkább, ami a legnehezebben megy. Ha nem megy a kézenállás, vagy fél tőle, akkor azt gyakorolja, ha a hátrahajlításban vagy a csípőnyitásban van lemaradva, akkor azon dolgozik, vagy vállat nyit, vagy amit kell. Ha valaki genetikailag tök hajlékony, az általában kevesebb izomerővel rendelkezik, így neki a jangosabb gyakorlásra, az erősítésre kell hangsúlyt fektetnie, még akkor is, ha rémeket lát a csaturangától. Ahhoz, hogy az alaptermészetünket meg tudjuk változtatni, ahogy korábban szó volt róla, legalább tízezer óra gyakorlás szükséges, és akkor minden bizonnyal elő tudjuk hozni azt a potenciált, ami bennünk van, akármennyire is hihetetlennek tűnik eleinte. 

Itt és most leírom, hogy mindenki lássa: akárki a fejére tudja tenni a talpát, vagy a nyaka mögé a két lábát, vagy tud csinálni egykezes kézenállást vagy a street workoutból, gimnasztikából ismert bármelyik erőgyakorlatot el tudja sajátítani, ha eleget gyakorol. Csupáncsak ki kell tűzni a célokat, tervezni kell, és gyakorolni. Ha lusták vagyunk, nincs elegendő motivációnk, vagy ölbe tett kézzel várjuk a csodát, és nem történik meg, az nem elegendő bizonyíték arra, hogy ez valóban lehetetlen.

Az ellentétpárok kiegyensúlyozását a horizontális fejlődésre értem elsősorban, a függőleges fejlődés esetében (pl. ásazan vs meditáció) nem annyira egyértelmű a dolog, vagyis szerintem nem érünk el sok mindent, ha kellő alapok nélkül beleugrunk egy haladóbb gyakorlási lépcsőfokba, arra apellálva, hogy minél frusztrálóbb a tevékenység, annál inkább ki fog egyensúlyozni hosszú távon. Persze nem tilos meditálni, pránajámázni, de itt is igaz szerintem az, legalábbis az ashtanga megközelítésében, hogy ha haladóbb fokozatokat adunk is a gyakorláshoz, az alap lépcsőfokokat (ászana-gyakorlás, jógikus életmód) nem szabad elhagyni vagy elhanyagolni. Ha csak a fejünkben élünk, és elveszítjük a kapcsolatot a testünkkel, a fizikai valósággal, az szerintem legalább annyira felborítja az egyensúlyt, mintha a gyakorlásunkban csak a jint vagy a jangot hangsúlyoznánk.

Engem is rákényszerített az élet, hogy előtérbe helyezzem a jint a gyakorlásomban, hiszen gipsszel a kezemen nem nagyon tudok ugrálni. A hétvégi Eyal-workshop dinamikus gyakorlásai már-már idegennek is tűntek, pedig egyéb esetben kifejezetten lelkesen urgáltam volna előre-hátra a vinyászákban. Most nincs vinyásza, nincsenek kartámaszok, erőgyakorlatok. Helyette jin-jóga van, ötven légzésig kitartott, belelazulós pózok, és légzésfigyelés. Talán a lábaimat is elhanyagoltam eddig a felsőtestem javára, most viszont van elegendő időm csípőt nyitni, hamstringet nyújtani, medenceövet lazítani. Persze erősítek is lábra, hasra, bal karra, de közel nem olyan intenzíven, mint a kartörésem előtt. Ez is egy jó tapasztalat, remélhetőleg hozzájárul az egyensúlyomhoz hosszú távon is, amikor leveszik a gipszet és fokozatosan visszaedzem a jobb karomat is a többi testrészemhez. Most valahogy elöljáóban úgy érzem, hogy ez a sérülés hozzásegített ahhoz, hogy sok mindent másképp lássak, és l tudjak lépni olyan akadályokon, amelyek belassították a fejlődésem bizonyos aspektusait. De ez persze a jövő zenéje, pár hónapon kiderül, hogy ami nem öl meg, az megerősít-e, vagy pedig csak forradást hagy :-)