Az élet adja a másikat

Pénteken megsérültem thaibox-edzésen. Balázzsal sparringoltuk, és a harmadik percben egy forduló ütést kezdeményeztem, csak egy kicsit hosszúra és gyorsra sikerült, ő pedig pont beleblokkolt az alkaromba a könyökével. Az edzést már nem tudtam folytatni, de azért még elbicikliztem az Atmáig és megtartottam két jógaórát (a pózokat természetesen nem tudtam mutatni, és igazítani is csak lábbal meg bal kézzel), de estére úgy gondoltam, hogy csak érdemes lenne megröntgeneztetni a karomat. Így hát Orsi elvitt a János kórházba, ahol a traumatológiai ügyeleten meg is röntgenezték. Eltörött a singcsontom (ez a vékonyabbik, külső csont az alkarban), de szerencsére nem mozdult el nagyon, így a doki nem akarta megműteni, csak begipszeltette. Könnyített gipszet kértem, mert szombaton volt a polgári esküvőnk Orsival, és ez talán befér az öltöny ujjába. 

Nem tudom, hogy erre mondják-e, hogy nem az a kemény, aki adja, hanem az, aki kapja, de ebben az esetben Balázs könyöke valóban keményebb volt az én singcsontomnál. Persze az ilyen helyzeteket is az élet, vagy ha úgy tetszik a karma teremti, hiszen szánt szándékkal nem is tudtuk volna megcsinálni, annyira specifikus szögben és sebességgel kell, hogy ütközzön a két csont. A másik forduló ütést viszont így az élet adta nekem, mert négy vagy hat hétre gipszbe kerültem, és most végiggondolhatom,hogy mit is lehet ebből tanulni. 

Ha az első héten nem mozdul el a csont, és a doki elégedett lesz a forradás menetével a kontrollon, akkor remélhetőleg megúszom a műtétet és a további szövődményeket, és mihamarabb felépülök. De azért amellett, hogy kímélem a jobb karomat, nem akarok teljesen bepunnyadni. Lábra és hasra tudok még edzeni, meg bal karra is. Azt hallottam, hogy ha az egyik karra edzünk a sérülés alatt, akkor a másik is hamarabb regenerálódik és a sérülés után hamarabb meg lehet szüntetni a féloldalasságot. Amúgy alapból a bal oldalam erősebb egy picit. 

Jógában a csípőnyitásra, hamstring-nyújtásra, lótuszra, némi laza hátrahajlításra és gerinccsavarásra helyezem a hangsúlyt, jin-jóga jelleggel, 50 légzésekig kitartva a pózokat. Jólesik hanyatt fekve és ülve végezni a gyakorlatokat, az állókat most nem annyira erőltetem. Sétát meg lépcsőzést terveztem még be, a legnagyobb bánatom az, hogy nem tudok gipszben biciklizni.

A jógaórákat is szeretném megtartani, bár csak reppelni fogok, meg igazítani egy picit. De anélkül megőrülnék itthon a tétlenségtől. Meg kellett tanulnom bal kézzel enni, fogat mosni, egerezni stb, mert a jobb azért némelyik csuklómozdulatnál fáj. Mindegy, pain is temporary.

Ez a mostani helyzet több dologra is megtanított. Egyrészt, semmilyen kifogás nem érvényes, ha az ember tenni akar az egészségéért, jógázni, edzeni akar, akkor módosítani kell a gyakorlatokat az egészségi állapotához igazítva, de amíg élünk és lélegzünk, valamilyen formában mindig tudunk jógázni. A másik dolog az, hogy az embernek tisztában kell lennie a prioritásaival, és most a prioritás a gyógyulás, mindent ennek kell alárendelni. Ha túlerőltetem magamat, az nem segíti a gyógyulást, de a tespedés sem.

Márpedig hosszú távon is az a célom, hogy tökéletes egészséget és fizikai-lelki állapotot tudjak fenntartani, és másokat is erre tanítani. Régóta mérlegeltem magamban, hogy van-e értelme folytatnom a thaibox edzéseket, ugyanis nem ez az első sérülésem. Persze a legtöbb nem volt maradandó, de azért volt olyan, ami hónapokra visszavetett az ászana-gyakorlásomban. Az pedig elsődleges prioritást élvez minden más mozgással szemben.

A jóga és az ésszel végzett saját testsúlyos edzés sokkal kevésbé sérülésveszélyes, mint a thaibox. Persze azt is lehet sparring nélkül csinálni, csak zsákolni vagy iskolázni, de az ember ugye macsóskodik, és meg akarja mutatni a világnak, hogy mennyire kemény. Szóval jó élmények értek az elmúlt három évben, sokat tanultam arról, hogy mit jelent harcosnak lenni, de úgy érzem, hogy ezt most magasabb szintre kell emelni, és a fény harcosává kell válni, ugyanis mindenkinek a legnagyobb ellensége önmaga, vagyis a saját sötét oldala. Még ha el is fogadjuk a létezését, meg kell tanulni kontroll alatt tartani, és nem hagyni, hogy felülkerekedjen a bennünk lakozó fényen. Ebben pedig a bunyózás segíthet, de nem mindig old meg minden problémát. 

A fiatalok, akik verseny-karierre készülnek a thaiboxban vagy bármelyik küzdősportban, képesek tényleg száz százalékot beletenni, de nekem nem ez a prioritás. Mivel az ahimszá elvét sokkal fontosabbnak tartom, mint a mindenáron agresszió alkalmazását egy probléma megoldására, úgy érzem, hogy ha abbahagyom a thaiboxot és a jógára, street workoutra, tudatos táplálkozásra és esetleg majd a jóga magasabb ágaira koncentrálok, akkor ez nem egy vereség, veszteség vagy feladás, sokkal inkább egy következő lépcsőfok, amelyben az életem szerves részévé tudom tenni azt, mait a közdősport tanítani hivatott. 

Persze mindenkinek meglehet a véleménye erről, én a macsóskodás helyett a komoly, tudatos munkát választom, és azt szeretném minél inkább átadni az embereknek az életemmel és a tanításommal, amire úgy érzem, hogy minden embernek szüksége van, függetlenül attól, hogy harcos vagy békés típus, macsó vagy visszahúzódó, merész vagy szelíd stb.

A következő hetekben több tapasztalatot fogok szerezni arról is, hogy miképpen lehet a megfelelő étrenddel és mozgásterápiával optimálisan felgyorsítani egy törés gyógyulását, és erről is írok majd. Talán még szüksége lehet másoknak is erre a tapasztalatra, bár nekem is ez az első nagyobb törésem, gyerekkori ujjtöréseket leszámítva. Úgyhogy bármennyi pofont ad is az élet, fel kell állni és folytatni kell tovább, mert ami nem öl meg, az megerősít, az élet kemény, légy keményebb, stb. ismeritek már az összes ilyen bullshit dumát :-) Akkor ma este találkozunk egy kis gipszes jógára!