"3.14. sántóditávjapadésja-dharmánupátí dharmí
sánta – békés, látens; udita – megnyilvánult; avjapadésja – megnyilvánulatlan; dharma – minőség; anupátí – közös; dharmí – a minőség hordozója.
Azt a lényeget, amely mindig ott van a múltban, jövőben és jelenben, magának a tárgynak nevezik.
Ha a mély meditációt (szamjamát) gyakoroljuk egy tárggyal kapcsolatban, akkor keresztülnézünk a megnyilvánultsági állapotán, és megfigyeljük a lényegét. Mivel a lényeg változatlan, akkor is, ha a tárgy a múlt, jelen vagy jövőbeni állapotban van, más szavakkal, ha a maradvány, megnyilvánult vagy potenciál állapotában van, a „tárgy, mint olyan” névvel illetjük. A tárgy mint olyan akkor sem változik, ha fiatalból öreggé változik. A tárgyat mint olyat a tárgy tervrajzához hasonlíthatjuk. Nélküle a tárgy nem tud megnyilvánulni.
Van egy fontos különbség a jóga és szánkhja között egyik részről, valamint a Védánta és buddhizmus között a másikról. A Védántában a tárgyak világát a tudatra kivetített illúziónak tekintik. A buddhizmusban a tárgyak csupán pillanatnyi mentális benyomások formájában léteznek. Mindkét gondolati rendszer szerint nem léteznek az elmétől független tárgyak, hanem azokat teljes mértékben a megfigyelő helytelen felfogása hozza létre.
A jóga ettől radikálisan eltér. Valóságosnak látja a világot és a tárgyakat. Világos különbség van a valódi tárgyak és a pusztán szavakon alapuló, elképzelt koncepciók (például az égvirág) között. Ezen felül a jóga egy örök aspektust tulajdonít a tárgyaknak, amit azok lényegének nevez, ami teljességgel független a megfigyelőtől. A jógi számára lányeges, hogy felfogja a tárgyat, mint olyat, vagyis a tárgy milyenségét, mert a rajtunk kívül található valódi tárgyak felfogásából diszkriminatív tudás származik, vagyis az a tudás, ami alapján megértjük, hogy különbözünk ezektől a tárgyaktól. Ebből származik idővel a kaivalja, vagyis a teljes függetlenség a tárgyak világától.
Az, hogy a jóga megerősíti a világ valódiságát, nagyon érdekes lehet a nyugati közönség számára. Mindenki, aki volt mar Indiában, érzékelte, hogy uralkodó a „világ nem számít” mentalitás. Amikor az 1980-as évek közepén utaztam Indiában, gyakran kellett órákat sorban állnom a vonatjegy-pénztáraknál. Az emberek hoztak összecsukható széket, és becsomagolt uzsonnát, és meglehetősen elégedettek voltak sorban állás közben. Az az elképzelés húzódik meg emögött, hogy ha úgyis keresztül kell mennem harminc trillió inkarnáción, akkor miért ne tölthetnék belőle százat a jegypénztár előtt? Ha minden tárgy csupán a tudatra kivetített délibáb, akkor a jegypénztár is valójában csak tudat, és ez a hely is ugyanolyan jó, mint bármelyik másik.
Egy másik alkalommal egy nagy tóban úsztam Indiában, pár száz méterre a parttól, amikor észrevettem, hogy a parton tömeg kezdett gyülekezni, és csendesen figyeltek. Amikor visszatértem a partra, megkérdeztem a nézőket, hogy mi volt olyan érdekes egy úszó nyugati emberben. Egy fiatalember azt válaszolta, hogy csak azt nézték, előjön-e Manjula és elkap-e. Kiderült, hogy Manjula egy óriási krokodil, amelyik szerinte már tizenkét embert megevett. Amikor megkérdeztem, hogy miért nem kiabált senki, hogy jöjjek ki a partra, azt válaszolta, hogy ha az a karmám, hogy megegyen, akkor semmilyen beavatkozás nem változtathatja ezt meg. Vagy ha beavatkoztak volna, akkor meg egyszerűen egy éhes tigris karmai közé sétáltam volna a következő fa mögött.
Nem akarom kigúnyolni ezt a látásmódot. Nagyon erőteljes, és határozottan megvannak a maga előnyei. Az indiai társadalomban azonban bizonyos mértékű apátiához vezet, ahhoz a hiedelemhez, hogy nem igazán éri meg változtatni a dolgokon. Az Advaita Védánta azon tanításában gyökerezik, hogy a világ nem számít, mert nem valóságos. Sankara saját maga mondja azt a Vivéka-csudámaníban, hogy ugyanolyan közömbösen kell a világra tekinteni, mint egy varjú ürülékére.
Valószínűleg nem lenne teljesen igazságos, ha azt mondanám, hogy az indiaiak szerint a világ nem számít, de jelentős különbség van az indiai hozzáállás között, amely boldogan eltűri a társadalom teljesen értelmetlen ballépéseit, és a nyugati módszer között, amikor mániákusan meg akarjuk változtatni azokat a dolgokat, amik nem működnek (és néha azokat is, amik működnek). A nyugati társadalom hosszú idővel ezelőtt eldöntötte, hogy a világot valóságosnak kell tekinteni. Másrészről viszont megtagadtuk a tudat anyagtól független létezését.
Minden fiatal nyugatinak, aki a keleti miszticizmust tanulmányozza, tisztán végig kell gondolnia, hogy szeretne-e következetesen elfogadni egy olyan filozófiát, amely tagadja a világ valódiságát. És utána, ha eldöntöttük, tudatosan kell ezt tennünk, tudva, hogy mit jelent ennek minden kulturális vonatkozása, nem csak tudatlanul elfogadni, hogy ez is a csomag része.
A jóga gyönyörűen kombinálja mindkét nézetet, mivel a világot és a tudatot is valóságosnak tekinti. Sokkal könnyebbnek tűnik ennek összeegyeztetése társadalmi értékeinkkel, mint a Védánta extrém idealisztikus megközelítésének alkalmazása."
sánta – békés, látens; udita – megnyilvánult; avjapadésja – megnyilvánulatlan; dharma – minőség; anupátí – közös; dharmí – a minőség hordozója.
Azt a lényeget, amely mindig ott van a múltban, jövőben és jelenben, magának a tárgynak nevezik.
Ha a mély meditációt (szamjamát) gyakoroljuk egy tárggyal kapcsolatban, akkor keresztülnézünk a megnyilvánultsági állapotán, és megfigyeljük a lényegét. Mivel a lényeg változatlan, akkor is, ha a tárgy a múlt, jelen vagy jövőbeni állapotban van, más szavakkal, ha a maradvány, megnyilvánult vagy potenciál állapotában van, a „tárgy, mint olyan” névvel illetjük. A tárgy mint olyan akkor sem változik, ha fiatalból öreggé változik. A tárgyat mint olyat a tárgy tervrajzához hasonlíthatjuk. Nélküle a tárgy nem tud megnyilvánulni.
Van egy fontos különbség a jóga és szánkhja között egyik részről, valamint a Védánta és buddhizmus között a másikról. A Védántában a tárgyak világát a tudatra kivetített illúziónak tekintik. A buddhizmusban a tárgyak csupán pillanatnyi mentális benyomások formájában léteznek. Mindkét gondolati rendszer szerint nem léteznek az elmétől független tárgyak, hanem azokat teljes mértékben a megfigyelő helytelen felfogása hozza létre.
A jóga ettől radikálisan eltér. Valóságosnak látja a világot és a tárgyakat. Világos különbség van a valódi tárgyak és a pusztán szavakon alapuló, elképzelt koncepciók (például az égvirág) között. Ezen felül a jóga egy örök aspektust tulajdonít a tárgyaknak, amit azok lényegének nevez, ami teljességgel független a megfigyelőtől. A jógi számára lányeges, hogy felfogja a tárgyat, mint olyat, vagyis a tárgy milyenségét, mert a rajtunk kívül található valódi tárgyak felfogásából diszkriminatív tudás származik, vagyis az a tudás, ami alapján megértjük, hogy különbözünk ezektől a tárgyaktól. Ebből származik idővel a kaivalja, vagyis a teljes függetlenség a tárgyak világától.
Az, hogy a jóga megerősíti a világ valódiságát, nagyon érdekes lehet a nyugati közönség számára. Mindenki, aki volt mar Indiában, érzékelte, hogy uralkodó a „világ nem számít” mentalitás. Amikor az 1980-as évek közepén utaztam Indiában, gyakran kellett órákat sorban állnom a vonatjegy-pénztáraknál. Az emberek hoztak összecsukható széket, és becsomagolt uzsonnát, és meglehetősen elégedettek voltak sorban állás közben. Az az elképzelés húzódik meg emögött, hogy ha úgyis keresztül kell mennem harminc trillió inkarnáción, akkor miért ne tölthetnék belőle százat a jegypénztár előtt? Ha minden tárgy csupán a tudatra kivetített délibáb, akkor a jegypénztár is valójában csak tudat, és ez a hely is ugyanolyan jó, mint bármelyik másik.
Egy másik alkalommal egy nagy tóban úsztam Indiában, pár száz méterre a parttól, amikor észrevettem, hogy a parton tömeg kezdett gyülekezni, és csendesen figyeltek. Amikor visszatértem a partra, megkérdeztem a nézőket, hogy mi volt olyan érdekes egy úszó nyugati emberben. Egy fiatalember azt válaszolta, hogy csak azt nézték, előjön-e Manjula és elkap-e. Kiderült, hogy Manjula egy óriási krokodil, amelyik szerinte már tizenkét embert megevett. Amikor megkérdeztem, hogy miért nem kiabált senki, hogy jöjjek ki a partra, azt válaszolta, hogy ha az a karmám, hogy megegyen, akkor semmilyen beavatkozás nem változtathatja ezt meg. Vagy ha beavatkoztak volna, akkor meg egyszerűen egy éhes tigris karmai közé sétáltam volna a következő fa mögött.
Nem akarom kigúnyolni ezt a látásmódot. Nagyon erőteljes, és határozottan megvannak a maga előnyei. Az indiai társadalomban azonban bizonyos mértékű apátiához vezet, ahhoz a hiedelemhez, hogy nem igazán éri meg változtatni a dolgokon. Az Advaita Védánta azon tanításában gyökerezik, hogy a világ nem számít, mert nem valóságos. Sankara saját maga mondja azt a Vivéka-csudámaníban, hogy ugyanolyan közömbösen kell a világra tekinteni, mint egy varjú ürülékére.
Valószínűleg nem lenne teljesen igazságos, ha azt mondanám, hogy az indiaiak szerint a világ nem számít, de jelentős különbség van az indiai hozzáállás között, amely boldogan eltűri a társadalom teljesen értelmetlen ballépéseit, és a nyugati módszer között, amikor mániákusan meg akarjuk változtatni azokat a dolgokat, amik nem működnek (és néha azokat is, amik működnek). A nyugati társadalom hosszú idővel ezelőtt eldöntötte, hogy a világot valóságosnak kell tekinteni. Másrészről viszont megtagadtuk a tudat anyagtól független létezését.
Minden fiatal nyugatinak, aki a keleti miszticizmust tanulmányozza, tisztán végig kell gondolnia, hogy szeretne-e következetesen elfogadni egy olyan filozófiát, amely tagadja a világ valódiságát. És utána, ha eldöntöttük, tudatosan kell ezt tennünk, tudva, hogy mit jelent ennek minden kulturális vonatkozása, nem csak tudatlanul elfogadni, hogy ez is a csomag része.
A jóga gyönyörűen kombinálja mindkét nézetet, mivel a világot és a tudatot is valóságosnak tekinti. Sokkal könnyebbnek tűnik ennek összeegyeztetése társadalmi értékeinkkel, mint a Védánta extrém idealisztikus megközelítésének alkalmazása."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése