Ez persze nem csak a gyakorlásra vonatkozik, hanem a jóga minden aspektusára, így az egó feladására is. Oktatóként nem várhatjuk el egyoldalúan a tanítványoktól, hogy adják fel az egójukat, miközben mi egyre nagyobbra hizlaljuk a sajátunkat. Sőt, szerintem a tanár (vagy kockáztassuk meg : guru) iránti feltétlen engedelmesség, illetve a tanítványok megfélemlítése, önbizalmuk szétzúzása szerintem nem is azonos az egó feladásával. A ragaszkodásaink, elvárásaink feladása talán már inkább az.
Hiszen Krisna is azt mondja a Bhagavad-gítában, hogy a megtestesült lélek a hamis egó hatása alatt önmagát gondolja a tettek végrehajtójának, holott valójában a prakriti gépezete hajtja végre azokat. Így a hamis egó hatása alatt nem csak hogy cselekvőnek gondoljuk magunkat, de úgy is véljük, hogy a munkánk gyümölcs minket illet meg, aminek következtében belebonyolódunk a karma láncolatába.
Az egó lételeme tehát a ragaszkodás. A ragaszkodás pedig, ellentétpárjával, az ellenszenvvel együtt (rága és dvésa) Patandzsali szerint az ötféle szenvedés-forrás egyike. A ragaszkodás önmagában nem probléma, a probléma az, amikor azonosítjuk magunkat vele, amikor alárendeljük magunkat neki. Ezt már függőségnek nevezzük, és egy függő sok esetben azért nem tud megszabadulni a szokásától, még ha szenvedést is okoz neki, mert már a személyisége részének tekinti, a ragaszkodáson keresztül határozza meg önmagát.
A ragaszkodás leküzdésére Patandzsali a gyakorlást és az elkülönülést ajánlja. Ha valaki eleget gyakorol, hogy az ászanánál maradjunk, mint példánál, akkor fokozatosan sikerülni fog felőrölni az egóját, mivel lassacskán megszabadul a gyakorláshoz fűződő elvárásoktól, hogy honnan hová szeretne eljutni, hogy ennek vagy annak a póznak már így vagy úgy mennie kéne, és valamikor elérkezik arra a szintre, amit Krisna nem-ragaszkodásként határoz meg, amikor azt mondja Ardzsunának, hogy harcolj a harc kedvéért, és ne törődj a nyereséggel vagy a veszteséggel.
Amikor nem megy a gyakorlás, merevek vagyunk, zilált az elménk, és nem tudunk a légzésünkre koncentrálni, akkor frusztráltak leszünk. Amikor jól bele tudunk mélyedni, akkor pedig elkezdünk ragaszkodni az örömérzethez, ami a gyakorlásból származik, és legközelebb mániákusan ugyanezt a "fless"-t próbáljuk hajszolni. Mindezektől függetlenné kell válni, és meg kell tanulni kívülállóként szemlélni azt, amivé fokozatosan formál bennünket a jóga.
Amikor már nem zavar meg sem a veszteség, sem a nyereség, és szemtanúként tudunk jelen lenni a gyakorlásban, teljes éberséggel és összpontosított elmével, akkor tudjuk megtapasztalni eredeti spirituális természetünket. Ehhez azonban meg kell ismerni mindazokat a burkokat, amelyeket az egó ránk épített, és amelyeket eddig nem tudtunk kívülállóként szemlélni, hiszen azonosnak gondoltuk magunkat vele.
A jóga az önmegismerés útja, és végül minden mást el fogunk veszíteni, ami nem az önvalónk, csupán egy hamis fedőréteg. Maehle mondja is, hogy aki meg akar gazdagodni, és élvezni akarja az életet, annak számára nem jó gyakorlat a meditáció, mivel a tudat űr természetét megismerve fokozatosan elveszítjük érdeklődésünket a tárgyak birtoklása, a nyereség és a veszteség iránt. Így egyre könnyebbé válik az egó szögre akasztása, mint ahogyan az elme felfüggesztését is egyre hosszabb időre el tudjuk érni, bár ezt hosszú éveken, esetleg életeken keresztül kell gyakorolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése