Prahláda, a démon-szent

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Az átok be is teljesedett, és a risik szavai valóra váltak, amikor Dzsaja és Vidzsaja három egymást követő világkorszakban is félelmetes démonként született meg. Azok a háborúk és konfliktusok, melyek az Úrral szemben érzett csillapíthatatlan gyűlöletükből fakadtak, azt okozták, hogy az Úr nagyobbnál nagyobb avatárák formájában jelent meg, hogy megfékezze volt hívei tevékenységét. Belőlük fakadtak a legnagyobb indiai mesék és eposzok, a Bhágavata Purána, a Rámájana és a Mahábhárata is.

Dzsaja és Vidzsaja történetének lényege az, hogy a két testvér, Hiranjáksa és Hiranjakasipu Dzsaja és Vidzsaja újjászületése volt. Mindkettőből nagyon erőteljes harcos lett, és csak egy vágy élette őket: hogy elpusztítsák az Urat. Hiranjáksa akkor szállt szembe az Úrral, amikor az Úr kiemelte a Földet az okozati óceánból, a hatalmas Varáha (mennyei vadkan) avatára formájában. Súlyos küzdelem után Hiranjáksa Varáha agyaraitól lelte halálát.

(A Legfelsőbb Lény az Úr Visnu formájában nyolc avatáraként jelenik meg a Földön. Varáha az Úr Visnu harmadik avatárája. A többi: Matszja (hal), Kúrma (teknős), Naraszimha (ember-oroszlán), Parasuráma (csatabárdos Ráma), az Úr Ráma (a Rámájána eposzból), az Úr Krisna (a Mahábhárata eposzból) és az Úr Kalki (aki a jövőben fog eljönni). Néha az Úr Buddhát is Visnu avatárájaként említik, illetve Dattátréját is.)

Hiranjakasipu nem vette túl jó néven testvére közös ellenségüknek köszönhető halálhírét. Gyűlölete még jobban fokozódott. Erőteljes lemondásokat végzett olyan mértékben, hogy végül az Úr Brahmá kénytelen volt alászállni a mennyekből és megkérdezni, hogy milyen áldást szeretne kapni. (Ne tévesszük össze az Úr Brahmát, egy véges élőlényt az upanisadok Brahmanjával, amely a határtalan, örök, megnyilvánulatlan tudatot jelenti.) Mint minden igaz démon Hiranjakasipu előtt, ő is jelenlegi teste halhatatlanságát szerette volna elérni, mivel a testtel való azonosítás démonikus tannak tekinthető. (Az Úr Brahmá, aki jelen történetben az áldást adja, ugyanaz a déva, aki Pradzsápati néven Virócsanának, a démon-királynak, hogy a test a tényleges önvalónk. Mivel a démon elfogadta ezt a félrevezető tant, ettől kezdve démonikus tanításnak nevezik.) Figyelemre méltó módon, Brahmá azt válaszolta, hogy nem tud ilyen áldást adni, mert ő maga sem halhatatlan.

Utána Hiranjakasipu a második legjobb áldást kérte, ami eszébe jutott: hogy ne ölhesse meg ember vagy állat, ne halhasson meg éjjel vagy nappal, egy házban vagy azon kívül, se a földön, se a levegőben, és semmilyen fegyvertől sem. Brahmá örömmel megadta neki ezt az áldást, mert, bár elég összetett volt, mégis voltak határai.

Ekkor Hiranjakasipu újult lelkesedéssel tört az Úr pusztítására. Mivel legyőzhetetlen volt, könnyen az aszurák királya lett és hatalmas hadsereget gyűjtött. Hamarosan különböző hadjáratokat szervezett a három világ (föld, mennyek és az alsó világ) leigázására és kifosztására, azzal a céllal, hogy végül találkozzon és szembeszálljon választott ellenségével, az Úr Visnuval.

Egy nap, amikor Hiranjakasipu távol volt, az Úr Indra és a dévák hadserege megtámadta és kifosztotta a városát (az indiai dévák nincsenek ellene a rablás és fosztogatás időtöltésének). Hiranjakasipu feleségét, Kajádhut magukkal vitték túszként, de később a mennyei risi, Nárada megmentette Indra megaláztatásaitól. Náradáról azt írják, hogy örök ifjúsággal rendelkezik, és hízelgő a beszéde, valamint nagyon vonzó megjelenésű, és nagyszerű zenész és énekes. Azt mondják, hogy mire Kajádhu elhagyta Nárada ásarmját és visszatért Hiranjakasipuhoz, a szerelemittas démon-királynő terhes volt.

Hiranjakasipu túlzottan el volt foglalva a pusztítással ahhoz, hogy észrevegye – első fia, Prahláda, aki nem más volt, mint a Salabha nevű aszura reinkarnációja, számos olyan tulajdonsággal rendelkezett, melyek nem méltóak egy démonhoz, és inkább olyan volt, mint egy szent. Amíg Hiranjakasipu távol volt és fosztogatott meg rabolt, Prahládát a démonikus művészetekben képezték, hogy méltó utóda lehessen a démon-királynak. Hazatérte után Hiranjakasipu érdeklődött Prahláda előrehaladásáról, és meglátta, ahogy fia spontán imákat zeng a sokat gyűlölt Úr Visnuhoz. Hiranjakasipunak ettől komoly gyomorgörcsei kezdődtek. Miután többszöri próbálkozása is kudarcba fulladt, hogy Prahládát átképezze a démonikus szokásokra, mint például az Úr jámbor bhaktáinak felfalása, az emberek nyárson sütögetése, és a szent helyek megbecstelenítése sült húsdarabok elhelyezésével a stratégiai pontokra, úgy döntött, hogy megöleti fiát.

Először elrendelte, hogy a palota őrei aprítsák miszlikbe. De az őrök pengéi simán áthatoltak Prahláda testén, és nem tettek semmi kért benne. Akkor Hiranjakasipu mérges kígyók és dühöngő elefántok elé vetette, kemencébe dobatta, legfélelmetesebb démon-harcosát küldte ellene, az óceánba vetette, és végül ledobta királysága legmagasabb hegyéről, de egyik sem vezetett célhoz. Miközben Prahláda szamádhiban volt, a kobrák méregfogai kihullottak, az elefántok agyarai eltörtek, a tűz kialudt, a félelmetes démon-harcos elmenekült, az óceán kiköpte, és amikor a legmagasabb csúcsról zuhant le, könnyedén ért földet, mint egy toll a lótuszvirágok ágyán.

Hiranjakasipu végül elvesztette a türelmét, és úgy döntött, hogy önkezével végez méltatlan fiával. Végső hibáját a palotájába vezető lépcsőkön követte el, amikor kihívta Prahládát, hogy idézze meg hatalmas urát a helyszínre, aki végül is kirobbant a palota tratóoszlopainak egyikéből, hogy megakadályozza Hiranjakasiput fia megölésében.

Prahláda csak mosolygott, és a szemét becsukva meghívta az Urat. Abban a pillanatban egy hatalmas felhő sötétítette el az eget, annyira, hogy alig volt már fény, vagyis nem volt sem nappal, sem éjszaka. A hatalmas oszlop mennydörögve kettérepedt, és az Úr megjelent félelmetes Naraszimha, azaz ember-oroszlán formájában, az ötödik avatáraként. Ebben a formában nem volt sem ember, sem vadállat, hanem a kettő között. Megragadta Hiranjakasiput a palotája bejárata előtti lépcsőn, ahol nem volt sem a házon belül, sem a házon kívül. Mindenféle fegyver használata nélkül – és ezáltal betű szerint betartva az Úr Brahmá által adott áldást – az Úr félelmetes Naraszimha formájában darabokra tépte Hiranjakasiput. (Ez az indiai mitológia egyik gyakran felbukkanó témája: ha olyan helyzetbe kerülünk, hogy áldást kérhetünk egy mennyei lénytől, akkor nagyon-nagyon körültekintően kell megfogalmazni az áldást.)

Miközben mindenki más elfutott félelmében, amikor Naradzimha megjelent, Prahláda csak nézte mosolyogva, mivel még ebben a félelmetes formájában is felismerte az Úr Visnut. Az Úr utána újra felvette békés négykarú formáját, a trónra ültette Prahládát, és a démonok királyává tette őt.

Így végződik Prahláda, Salabha démon inkarnációjának története. Apjára, Hiranjakasipu démonra, előzőleg Vidzsajára, az Úr irigy ajtónállójára, még két démonikus újjászületés várt, mielőtt eggyé vált az urával."