Dzsaja és Vidzsaja átka

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Salabhászana (Sáskapóz)

A salabhászana sáskát vagy szöcskét jelent. A kifejezés a sal tőből származik, ami egy hirtelenséget kifejező felkiáltás, mivel a hirtelen mozdulatok jellemzőek a sáskára.

A Mahábhárata Ádi-parvájában a Salabha nevű aszura Prahláda, a démon-uralkodó előző megtestesüléseként van számon tartva. Miután Salabha kilehelte lelkét, Prahláda néven született újjá, a hatalmas Hiranjakasipu király fiaként.

Hiranjakasipu a puránák prominens személyisége. Kasjapa Risi fia volt, akiről a Kasjapászanát elnevezték. Maga Kasjapa Marícsi Ricsi fia volt, akinek pedig a nyolc marícsjászanát szentelték. Kasjapa Risivel már találkozunk az „Astanga-jóga: gyakorlat és filozófia” című könyvben, ő volt Garuda, a sasok királyának fia. Hiranjakasipunak volt egy Hiranjáksa nevű testvére, és mint Kasjapa, és felesége Diti fiai, rendkívüli sorssal születtek. Ahhoz, hogy a két testvér jelentőségét megértsük, sok-sok évezreddel visszább kell mennünk, ahhoz a sorsdöntő naphoz, melynek eseményei nem csak hogy India őstörténetének két legnagyobb háborúját idézték elő, hanem egy három világkorszakon keresztülívelő konfliktust is.

Dzsaja és Vidzsaja mindketten Vaikuntha, az Úr Visnu mennyei lakhelye kapuőrei voltak. Mindketten el voltak merülve a bhakti-jógában, az uruk iránti odaadás jógájában. Egyik nap Szanaka és Szantkumára risik, más risik társaságában megközelítették a kapukat, az Úrral akarván találkozni. Dzsaja és Vidszaja arrogáns hangulatban voltak aznap, és mivel maguknak akarták megtartani az Úr dicsőségét, nem engedték be a risiket.

A risik csoportja szörnyű átkot mondott ki Dzsajára és Vidzsajára, arra kárhoztatva őket, hogy életüket aszurákként (démonokként) töltsék a földön kóborolva, akik gyűlöletes tetteket fognak végezni az uruk, Visnu ellen.

Megjegyzés: Szakana és Szanatkumára, valamint Szanátana és Szananda Brahmá négy elsőszülőtt mentális fia volt, akik a misztikus jóga gyakorlása által minden anyagi szennyeződéstől megszabadultak, és elérték a kaivalját (felszabadulást), így szabadon tudtak közlekedni az anyagi univerzumok és az Úr Visnu transzcendentális hajléka között. Viszont nem gyakorolták a bhakti-jógát, így Dzsaja és Vidzsaja nem akarták bebocsátani őket Vaikuntha hetedik kapuján.

A Bhágavata Purána (3. ének, 15. fejezet, 26-36. versek) a következőképpen írja le az esetet:

„A nagy bölcsek, Szanaka, Szanátana, Szanandana és Szanat-kumára páratlan boldogságot éreztek, amikor misztikus jóga-gyakorlataik eredményeképpen eljutottak e lelki világbeli Vaikunthára. Látták, hogy a lelki eget, melynek Ura az Istenség Legfelsőbb Személyisége, díszes repülők ragyogják be, melyeket a Vaikuntha legkiválóbb bhaktái irányítanak.

Keresztülhaladtak Vaikuntha-purí, az Úr hajléka hat kapuján, ám a pompa láttán nem töltötte el őket csodálat. Aztán a hetedik kapunál két ragyogó, hasonló korú lényt pillantottak meg buzogányokkal felfegyverkezve, a legértékesebb ékszerekkel, fülbevalókkal, gyémántokkal, sisakokkal felékesítve és csodálatos ruhákban.

A két ajtónálló nyakát négy kék karjuk között friss virágfüzér ölelte körül, mely odacsábította a mámoros méheket. Felhúzott szemöldökükkel, kitágult orrlyukaikkal és vöröslő szemükkel meglehetősen izgatottnak tűntek.

A nagy bölcsek, akiknek élén Szanaka állt, minden kaput kinyitottak. Nem ismerték a „miénk” és az „övék” fogalmát. Nyitott szívvel léptek be a hetedik kapun, saját akaratukat követve, ahogy a hat másik, aranyból és gyémántból készült kapun is áthaladtak.

A négy szent fiú testét csupán az atmoszféra takarta, s nem tűntek többnek öt évesnél, annak ellenére, hogy minden élőlény közül a legidősebbek voltak, akik megértették az önvaló igazságát. Amikor azonban az ajtónállók — akiknek jelleme nem okozott örömet az Úrnak — meglátták a bölcseket, lándzsáikkal útjukat állták, alábecsülve dicsőségüket, hisz a bölcsek nem ilyen bánásmódot érdemeltek volna.

Amikor annak ellenére, hogy a Kumárák megérdemelték volna, Srí Hari két legfőbb ajtónállója megtiltotta nekik, hogy belépjenek, s miközben a többi félisten figyelte őket, a Kumárák szeme hirtelen vörös lett a dühtől, mert nagyon vágytak arra, hogy megpillanthassák legszeretettebb mesterüket, Srí Harit, az Istenség Személyiségét.

A bölcsek így szóltak: Ki ez a két ember, akik így viszálykodnak annak ellenére, hogy a legkiválóbb helyzetet érték el az Úr szolgálatában, s akiknek ugyanolyan tulajdonságokkal kellene rendelkezniük, mint az Úrnak? Hogyan élhet ez a két személy a Vaikunthán? Hogyan lehetséges, hogy ellenség jöjjön Isten birodalmába? Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének nincsen ellensége. Ki lehetne irigy Rá? Ezek ketten minden bizonnyal csalók, s ezért gyanakszanak arra, hogy mások is olyanok, mint ők.

A Vaikuntha világban teljes a harmónia az ott élők és az Istenség Legfelsőbb Személyisége között, ahogyan teljes harmónia uralkodik az űrben is a nagy és a kis ég között. Mit keres hát a harmónia világában a félelem magja? Ez a két személy külsejéről ítélve Vaikuntha lakója. Honnan ered hát diszharmóniájuk?

Fontoljuk hát jól meg, milyen büntetést érdemel ez a két tisztátalan személy! A büntetésnek méltónak kell lennie, hogy végül a hasznukra váljon. Azzal, hogy kettősséget láttak a Vaikuntha létben, beszennyeződtek, ezért erről a helyről az anyagi világba kell kerülniük, ahol az élőlényeket három ellenség fenyegeti.

Amint Vaikunthalóka ajtónállói, akik kétségtelenül az Úr bhaktái voltak, megtudták, hogy a bráhmanák meg fogják átkozni őket, nagyon megijedtek. Nagy aggodalmukban a bráhmanák lábaihoz borultak, hiszen egy bráhmana átkát semmilyen fegyverrel nem lehet visszaverni.

A bölcsek átkát követően az ajtónállók így szóltak: Helyénvaló, hogy megbüntettetek minket, amiért nem adtuk meg a kellő tiszteletet nektek, bölcseknek. Mégis azért imádkozunk, hogy bűnbánatunk láttán legyetek könyörületesek, s ne borítsatok ránk olyan illúziót, amelynek hatására lefelé vezető utunk során elfelejtenénk az Istenség Legfelsőbb Személyiségét!”

Kétségbeesésében Dzsaja és Vidzsaja az Úr Visnuhoz fordult, és azt kérték, hogy változtassa meg a risik átkát. Az Úr Visnu felhívta a figyelmüket arra, hogy nem tudja megváltoztatni az átkot, és nem is akarja, mivel helytelenül cselekedtek, de azt mondta nekik mivel mindig minden gondolatuk körülötte forgott, ezen túl a kródha-jógát fogják gyakorolni. A kródha-jóga az a gyakorlat, melyben a választott tárgyra irányuló koncentráció intenzív állapotát érjük el, de nem a szeretet, hanem a gyűlölet által. (A kródha-jógik, ugyanúgy, mint a bhakti-jógik, végül azt érik el, amire koncentrálnak. azzal a lényeges különbséggel, hogy a folyamat közben a kródha-jóga hihetetlen fájdalmat okoz, míg a bhakti-jóga örömöt). Az Úr Visnu ezek után megígérte két hívének, hogy olyan lelkesedéssel fogják gyűlölni őt, hogy elkerülhetetlenül vonzódni fognak hozzá, mint ahogyan a molylepkék a gyertya lángjához, hogy végül az ő keze által leljék halálukat és így újra eggyé váljanak vele."