"3.3. tadévártha-mátra-nirbhásam szvarúpa-súnjamiva szamádhih
tadéva – ugyanaz; artha – a dhjána tárgya; mátra – csupán; nirbhásam – megjelenik; szvarúpa – a saját formája; súnjam – üres; iva – mintha; szamádhih – szamádhi
Ha a meditációban csupán a tárgy ragyog anélkül, hogy az elme egyáltalán módosítaná, az a szamádhi.
Ez egy egyszerű munkameghatározás, ami csak a tárgy nélküli (aszampragjáta) szamádhira igaz. Ez a szútra valójában majdnem azonos az 1.41-es szútrával, ami a szamápattit, vagyis az elme állapotát határozza meg a tárgy nélküli szamádhi közben. Ott a megtisztult elme egy tiszta kristályhoz volt hasonlítva, ami képes élethűen visszatükrözni bármit, amire helyezik. A három belső ág a következő:
- dháraná: az elme egy tárgyra gondol és elkerül más gondolatokat; a tárggyal kapcsolatos tudatosság mégis meg-megszakad.
- dhjána: A tudatosság folyamatos áramlása kapcsolódik ugyanahhoz a tárgyhoz.
- szamádhi: Teljes nyugalom van az elmében, és nincs több mozgás. Csak a tárgy világít. Az elme, ahogy ismertük, látszólag megszűnt létezni. Ezért a tárgyat pontosan vissza tudja tükrözni, és teljes tudást szerezhetünk róla.
Az elme szokásos működése az, hogy befogadja a tárggyal kapcsolatos érzéki benyomásokat, és utána összeveti az össze adattal, amit a múltból raktároz. Utána a legvalószínűbb módon interpretálja azt, aminek hiszi a tárgyat. Például az érzékek hangos robajt közvetítenek az elmébe, az elme pedig azt mondja: „Gyorsan közeledik egy vonat, lépj hátra!” Ez az elme működésének tipikus módja. mindig analizálja a tárgy hatását ránk: fenyegeti-e az életben maradásunkat? Mit nyerhetünk belőle?, satöbbi. Az elmét sohasem érdekli maga tárgy mint olyan. mivel az elme felszínes, gyorsan változó jelenségeket analizál, nem képes felfogni egy tárgy mélyen fekvő valóságát – a tiszta, módosítatlan tárgy-ságot vagy milyenséget.
Amikor pedig a szamádhiban az elme hullámai elcsitulnak, a tudat/önvaló közvetlenül képes tapasztalni a tárgyat, amin a meditációnk (dhjána) alapszik. Igazából csak akkor, amikor nem az elme torzító lencséjén keresztül nézünk, akkor tapasztalhatunk meg közvetlenül egy tárgyat. Ez a közvetlen tapasztalat valódi jelentése. Ha az érzékeinken keresztül látunk egy tárgyat, és utána az információ áthalad az elménk különböző szűrőin, ezt aligha nevezhetjük közvetlennek, inkább közvetített tapasztalatnak. Agy tárgy mély valóságának, milyenségének közvetlen megtapasztalása csak a misztikus megtapasztalásban lehetséges, amikor az elme módosító hatása megszűnik.
Az elme aktivitását gyönyörűen mutatja be az a buddhista történet, amikor négy vak embert megkértek, hogy azonosítsanak egy elefántot. Az első az ormányát fogja meg, és egy tömlőnek tekinti az elefántot; a másik a fülét fogja, és papírlapnak véli; a harmadik a lábába kapaszkodik, és fatörzsként azonosítja, az utolsó pedig a farkát fogja meg, és kefének hiszi az elefántot. hasonlóképpen az elménk csak részlegesen látja a tárgyat belső vakságunk miatt, miközben a tárgy belső természete rejtve marad a látásunk elől. Ezt a félreismerés folyamatának nevezik. Minél több réteget helyez egymásra a félreismerésből, annál inkább úgy érzi, hogy közel jár az igazsághoz. Bár ez a módszer nagyszerűen működhet mindennapos képességek megszerzésére, ha a dolgok valódi természetét akarjuk megismerni, akkor a felfogást kell alkalmazni a félreismerés helyett. A felfogás akkor jelenik meg, amikor az elme hullámai elültek, és annyira csendes, hogy a tudat torzulás nélkül láthatja a tárgyat.
Vigjénabhiksu megerősíti Jógavarttiká kommentárjában, hogy a szamádhi itt közölt definíciója csak az „egy hellyel kapcsolatos” szamádhira vonatkozik, és nem vonatkozik az olyan szamádhira, amit nem korlátoz (egy hely). Az utóbbi az természetesen a mag nélküli vagy tudatfeletti szamádhi, amiben minden tárgy megszűnik, a „mahámúdrá” (tudat) a semmin nyugszik” - ahogy Tilopa mondja. Akkor felismerjük önmagunkat, mint a tudatot."
- dhjána: A tudatosság folyamatos áramlása kapcsolódik ugyanahhoz a tárgyhoz.
- szamádhi: Teljes nyugalom van az elmében, és nincs több mozgás. Csak a tárgy világít. Az elme, ahogy ismertük, látszólag megszűnt létezni. Ezért a tárgyat pontosan vissza tudja tükrözni, és teljes tudást szerezhetünk róla.
Az elme szokásos működése az, hogy befogadja a tárggyal kapcsolatos érzéki benyomásokat, és utána összeveti az össze adattal, amit a múltból raktároz. Utána a legvalószínűbb módon interpretálja azt, aminek hiszi a tárgyat. Például az érzékek hangos robajt közvetítenek az elmébe, az elme pedig azt mondja: „Gyorsan közeledik egy vonat, lépj hátra!” Ez az elme működésének tipikus módja. mindig analizálja a tárgy hatását ránk: fenyegeti-e az életben maradásunkat? Mit nyerhetünk belőle?, satöbbi. Az elmét sohasem érdekli maga tárgy mint olyan. mivel az elme felszínes, gyorsan változó jelenségeket analizál, nem képes felfogni egy tárgy mélyen fekvő valóságát – a tiszta, módosítatlan tárgy-ságot vagy milyenséget.
Amikor pedig a szamádhiban az elme hullámai elcsitulnak, a tudat/önvaló közvetlenül képes tapasztalni a tárgyat, amin a meditációnk (dhjána) alapszik. Igazából csak akkor, amikor nem az elme torzító lencséjén keresztül nézünk, akkor tapasztalhatunk meg közvetlenül egy tárgyat. Ez a közvetlen tapasztalat valódi jelentése. Ha az érzékeinken keresztül látunk egy tárgyat, és utána az információ áthalad az elménk különböző szűrőin, ezt aligha nevezhetjük közvetlennek, inkább közvetített tapasztalatnak. Agy tárgy mély valóságának, milyenségének közvetlen megtapasztalása csak a misztikus megtapasztalásban lehetséges, amikor az elme módosító hatása megszűnik.
Az elme aktivitását gyönyörűen mutatja be az a buddhista történet, amikor négy vak embert megkértek, hogy azonosítsanak egy elefántot. Az első az ormányát fogja meg, és egy tömlőnek tekinti az elefántot; a másik a fülét fogja, és papírlapnak véli; a harmadik a lábába kapaszkodik, és fatörzsként azonosítja, az utolsó pedig a farkát fogja meg, és kefének hiszi az elefántot. hasonlóképpen az elménk csak részlegesen látja a tárgyat belső vakságunk miatt, miközben a tárgy belső természete rejtve marad a látásunk elől. Ezt a félreismerés folyamatának nevezik. Minél több réteget helyez egymásra a félreismerésből, annál inkább úgy érzi, hogy közel jár az igazsághoz. Bár ez a módszer nagyszerűen működhet mindennapos képességek megszerzésére, ha a dolgok valódi természetét akarjuk megismerni, akkor a felfogást kell alkalmazni a félreismerés helyett. A felfogás akkor jelenik meg, amikor az elme hullámai elültek, és annyira csendes, hogy a tudat torzulás nélkül láthatja a tárgyat.
Vigjénabhiksu megerősíti Jógavarttiká kommentárjában, hogy a szamádhi itt közölt definíciója csak az „egy hellyel kapcsolatos” szamádhira vonatkozik, és nem vonatkozik az olyan szamádhira, amit nem korlátoz (egy hely). Az utóbbi az természetesen a mag nélküli vagy tudatfeletti szamádhi, amiben minden tárgy megszűnik, a „mahámúdrá” (tudat) a semmin nyugszik” - ahogy Tilopa mondja. Akkor felismerjük önmagunkat, mint a tudatot."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése