" 2.47. prajatna-saithiljánanta-szamápattibhjám
prajatna – erőfeszítés; saithilja – megszűnés; ananta – a végtelen; szamáppattibhjám – meditáció által.
A póz akkor következik be, amikor az erőfeszítés megszűnik, és a végtelenen történő meditáció megjelenik.
Ez a szútra hasonlít Sankarácsárja Aparoksánubhútijának 114. verséhez: „A valódi póz az, ami spontán és megszűnés nélküli meditációhoz vezet a Brahmanon, és nem az, ami szenvedéshez vezet.” Itt ismét arra utal, hogy amíg erőfeszítést végzünk, nem vagyunk benne a valódi pózban. Az erőfeszítés és kényelmetlenség a póz előkészítő szintjét jellemzi. Amikor a proprioceptív tudatosság fejlesztésén keresztül, a végtagok a helyes pozícióba kerülnek, az erőfeszítés hirtelen megszűnik.
Az erőfeszítés megszűnését már leírta a 2.27. szútra. Ott a cselekvéstől való mentességet a magasabb jóga egyik előfeltételeként sorolja fel. Végül minden erőfeszítéssel és szándékkal meghódolunk a teljes elkülönülésben (pará vairágja), amit az 1.16. szútra ír le. Akkor nyugodtan áramlik a prána, és az elme zavaró változásai is megszűnnek. Akkor megnyilvánul a végtelenen történő meditáció, amelyben a testet és az elmét ürességként tapasztaljuk. Sankara szerint ez a meditáció spontán módon fog megtörténni, minden további mesterséges erőfeszítés nélkül. Ez azért van, mert ha egyszer megtapasztaljuk a test és az elme üresség-természetét, elhárulnak az akadályok a végtelenen (ananta) történő meditáció elől.
Hogyan gyakoroljuk az ürességen történő meditációt? Patandzsali itt nem az űr végtelenségéről beszél, ami hálátlan meditációs tárgy. Az űr végtelenségét megérthetjük elmélkedés által, meditáció nem szükséges hozzá. Patandzsali itt a tudat végtelenségén történő meditációt javasolja. A Taittiríja Upanisad ezt mondja: „szatjam gjánam anantam brahma” - A Brahman a valóság, tudás, és a végtelenség. A végtelenséget itt a Brahman egyik attribútumaként említi. Patandzsali nem használja a „Brahman” kifejezést, mert az azzal járna, hogy a purusa és prakriti különálló kategóriáit egybe kéne olvasztani. Az ananta kifejezést azonban a tudat végtelenségének vonatkozásában használja, amihez hasonlítva az űr végtelensége jelentéktelen. A 4.31-es szútrában pontosan ezt fogja kijelenteni.
Mindazonáltal van jelentősége annak, hogy Patandzsali az ananta kifejezést használja a Brahman helyett, ami Sankarácsárja választása, a végtelen megjelölésére. Ananta az isteni kígyó, Ádisésa másik neve, akit a „vandé gurúnám” éneklésével megszólítunk. Ananta egyik kötelessége az, hogy ágyként szolgáljon, amelyen az Úr Visnu aludhat. Az Úr időnként nagyon súlyos megjelenéssel bírt. Amikor megsemmisítette Balit, a démonok királyát, olyan hatalmas formát vett fel, hogy három lépéssel átlépte a három világot (Trivikrama). A harmadik lépésével visszalökte Balit az alvilágba.
A Bhagavad-gítá így írja le Visnu univerzális formájának (Visvarúpa) megnyilvánulását: „Akkor Pándu fia (Ardzsúna) látta az egész univerzumot, ahogy számtalan része egyesült ott, az Istenek Istene testében.” (Bhg 11.13.) Három verssel később Ardzsúna felkiált: „Számtalan szemmel, kézzel, hassal, szájjal látlak, végtelen formával rendelkezel minden oldalon; Ó univerzum Ura, Ó, univerzális forma, nem látom azonban sem a végét, sem a közepét vagy a kezdetét a formádnak.” (Bhg 11.16.)
Visnut a végtelenség és határtalanság Isteneként írják le. Amint láttuk, amikor eljött az idő, és ágyat kellett biztosítani az elalvásához, akkor Anantát, a végtelenség megszemélyesülését hívta. Az ágynak két ellentétes tulajdonsággal kellett rendelkeznie: határtalanul szilárdnak kellett lennie, hogy fenn tudja tartani az Úr terjedelmességét; másrészt viszont határtalanul puhának kellett lennie, hogy a legjobb ágyat biztosítsa Visnu számára. Ezért Anantát tekintik az ideális jóginak, aki egyesíti önmagában a szilárdság (szthiram) és puhaság (szukham) ellentmondó tulajdonságait, ami által minden mozdulata valódi jógapózzá válik. Úgy gondolhatjuk, hogy ez meredek elvárás ahhoz képest, hogy még csak a harmadik szintnél járunk, de Vjásza megerősíti: „Amikor az elme szamádhiban van és a végtelenen meditál, akkor lesz tökéletes a póz.” Azt is meg kell értenünk, hogy az Úr Visnu nem más, mint a saját önvalónk, ahogyan azt a Jóga Vaszistha állítja. Így a végtelenség mitológiai kígyója tökéletes ágyat biztosít az Isten számára, aki a legbelsőbb önvalónkat képviseli egyéni szinten, vagyis ha a testünk a tökéletes pózban van, ami magában foglalja a lágyság és szilárdság tulajdonságait, akkor erőfeszítés nélkül és spontán módon meglátjuk az önvalónkat. Így az ászana, bár a tudósok sokszor ironikusan viszonyulnak hozzá, az isteni minőség kifejeződése, ha ilyen magas perspektívából gyakoroljuk. Máskülönben csak sport.
Az a mód, ahogyan Patandzsali az ászanát bemutatja, keretet ad a két legmagasabb jógikus gyakorlat, a teljes meghódolás (pará vairágja) és a tárgy nélküli (aszampragjáta) szamádhi számára. Azért gyakoroljuk az ászanát, hogy keretet adjunk ennek a két gyakorlatnak, és csak akkor teljesedik be a célja, amikor elérjük ezeket az állapotokat. Másrészről viszont, a meghódolás és a szamádhi az ászanán belül történik meg. Ahogy fejlődünk, nem adjuk fel az alsóbb ágakat, hanem természetes és spontán módon jelennek meg, hogy alapjául szolgáljanak a magasabb ágaknak."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése