Patandzsali a szamszkárákat (tudatalatti benyomásokat) és a vászanát (az előző benymások által kialakított feltételekhez kötöttséget) említi, mint a hamis azonosságunk alakítóit. Az egó, vagyis ahankára ugyanis az a finom fizikai elv, amely az önazonosítást teszi lehetővé. A tudatnak ugyanis eredeti állapotában nincsenek megkülönböztető tulajdonságai, és nem rendelkezik olyan elhatárolódó önazonossággal, mint a feltételekhez kötött személyiségünk. Az egóra tehát szükségünk van, legalábbis amíg ebben az anyagi világban élünk, és nem értük el a végtelen tudat tengerét.
Van néhány önmegvalósított szent, akik olyan fejlett szinten vannak, hogy teljesen egómentes életet élnek. A legtöbbünk számára azonban ez nem megvalósítható és nem is praktikus, utánozni pedig nincs értelme, mert az a tapasztalatom, hogy ha a saját spirituális fejlettségünknél magasabb szintet próbálunk utánozni, vagy tettetni mások előtt, akkor azzal a saját boldogtalanságunkat növeljük, és ahelyett, hogy elérnénk azt az állapotot, amire vágyunk, csupán elodázzuk azzal, hogy becsapjuk önmagunkat.
Maradjunk azonban az egónál, a hétkönapi értelemben és használatában. Mindenkinek, van, és az, hogy kicsinek vagy nagynak ítéljük meg a magunkét vagy másokét (mert legfőképpen ugye mindenki a mások egójával szokott elfoglalva lenni a sajátja helyett), szintén szubjektív benyomások függvénye lehet, vagyis erre nincs általános, objektív mérce.
Én praktikusabbnak találom az "ellenállás" kifejezést a méret helyett. Hiszen az egónk és feltételekhez kötöttségünk, a ragaszkodásaink és a hamis azonosításunk minősége és mértéke, ahogy mondtuk, az előző karmánk terméke. És ez azt eredményezi, hogy amíg egy bizonyos helyzetben szinte semmi ellenállást nem tanúsít az egónk, egy másik helyzetben bizony erőteljesen jelentkezik a hatása, sőt, sokszor meg is akadályozhat bizonyos döntések meghozatalában, bizonyos lépések megtételében, amelyet józan eszünkkel, lekiismeretünkkel vagy legjobb jóindulatunkkal eldöntöttünk, tehát a döntés, a szándék tulajdonképpen a lélektől származik ebben az esetben.
Ilyenkor jön a küzdelem, amelyben, ha sikerül felülkerekedni az egónkon, akkor a jellemünk, akaraterőnk általában fejlődni fog, és jutalmazást tapasztalunk spirituális szinten. Viszont ha alulmaradunk a küzdelemben, akkor általában frusztráció a következmény, és ilyenkor jön elő a "Dögöljön meg a szomszé tehene is" - mentalitás.
Vagyis az egó kezelésének egyik módszere lehet például az önzetlen segítés és szolgálat gyakorlása, amelyért cserébe nem várunk el még erkölcsi elismerést, vagy önmagunk vállon veregetését sem az egótól. Ha őszinte szívvel tudunk örülni mások sikereinek, sőt, ezek minket is arra inspirálnak, hogy több erőfeszítést tegyünk céljaink elérésére, az már egy jó lépés az egó beidomítására.
Egy másik fontos lépés lehet a filozófiai tudás tanulmányozása, vagy a meditáció bizonyos fajtáinak gyakorlása, ám mindkettővel kapcsolatban észnél kell lenni, mert ha óvatlanul használjuk, akkor felfuvalkodottá fognak tenni, ahelyett, hogy az alázatunk fejlődne.
A fent említett gjána-jóga és dhjána-jóga gyakorlása mellett a kötelességszerű cselekvés (karma-jóga) is segíthet az egó leküzdésében. Amikor lemondunk arról, hogy élvezzük a tetteink gyümölcseit, akkor emlékezni tudunk arra, hogy voltaképpen nem is mi hozzuk létre ezeket a gyümölcsöket, hiszen mi tétlen lelkek vagyunk csupán, és minden tettet a prakriti (anyagi természet) hajt végre. A karma-jógában éppen azért játszik fontos szerepet a tettek gyümölcseiről történő lemondás, mert amíg ragaszkodunk a tetteink gyümölcsihez, addig hajlamosak vagyunk magunkat tartani a tettek végrehajtójának is.
Pattabhi Jois az Ashtanga gyakorlására is azt mondta, hogy fejleszti az alázatot és csökkenti az egót, ám ez is egy kétélű fegyver. Ha valaki csak az ászana külsődleges tökéletességére törekszik, és szem elől téveszti a kaivalját, a jóga végső célját, akkor könnyen megtörténhet, hogy büszkévé válik kiemelkedő fizikai adottságaira, és többnek fogja gondolni önmagát másoknál.
Tehát nem reménytelen dolog az egóval küzdeni, és megéri, még ha annyi K.O.-t is kapunk tőle az életünk folyamán. Mindig van lehetőségünk arra, hogy felálljunk, megrázzuk magunkat, és résen legyünk a következő csapásnál. Nem az a vesztes, akit kiütnek, hanem az, aki nem áll fel.
Maradjunk azonban az egónál, a hétkönapi értelemben és használatában. Mindenkinek, van, és az, hogy kicsinek vagy nagynak ítéljük meg a magunkét vagy másokét (mert legfőképpen ugye mindenki a mások egójával szokott elfoglalva lenni a sajátja helyett), szintén szubjektív benyomások függvénye lehet, vagyis erre nincs általános, objektív mérce.
Én praktikusabbnak találom az "ellenállás" kifejezést a méret helyett. Hiszen az egónk és feltételekhez kötöttségünk, a ragaszkodásaink és a hamis azonosításunk minősége és mértéke, ahogy mondtuk, az előző karmánk terméke. És ez azt eredményezi, hogy amíg egy bizonyos helyzetben szinte semmi ellenállást nem tanúsít az egónk, egy másik helyzetben bizony erőteljesen jelentkezik a hatása, sőt, sokszor meg is akadályozhat bizonyos döntések meghozatalában, bizonyos lépések megtételében, amelyet józan eszünkkel, lekiismeretünkkel vagy legjobb jóindulatunkkal eldöntöttünk, tehát a döntés, a szándék tulajdonképpen a lélektől származik ebben az esetben.
Ilyenkor jön a küzdelem, amelyben, ha sikerül felülkerekedni az egónkon, akkor a jellemünk, akaraterőnk általában fejlődni fog, és jutalmazást tapasztalunk spirituális szinten. Viszont ha alulmaradunk a küzdelemben, akkor általában frusztráció a következmény, és ilyenkor jön elő a "Dögöljön meg a szomszé tehene is" - mentalitás.
Vagyis az egó kezelésének egyik módszere lehet például az önzetlen segítés és szolgálat gyakorlása, amelyért cserébe nem várunk el még erkölcsi elismerést, vagy önmagunk vállon veregetését sem az egótól. Ha őszinte szívvel tudunk örülni mások sikereinek, sőt, ezek minket is arra inspirálnak, hogy több erőfeszítést tegyünk céljaink elérésére, az már egy jó lépés az egó beidomítására.
Egy másik fontos lépés lehet a filozófiai tudás tanulmányozása, vagy a meditáció bizonyos fajtáinak gyakorlása, ám mindkettővel kapcsolatban észnél kell lenni, mert ha óvatlanul használjuk, akkor felfuvalkodottá fognak tenni, ahelyett, hogy az alázatunk fejlődne.
A fent említett gjána-jóga és dhjána-jóga gyakorlása mellett a kötelességszerű cselekvés (karma-jóga) is segíthet az egó leküzdésében. Amikor lemondunk arról, hogy élvezzük a tetteink gyümölcseit, akkor emlékezni tudunk arra, hogy voltaképpen nem is mi hozzuk létre ezeket a gyümölcsöket, hiszen mi tétlen lelkek vagyunk csupán, és minden tettet a prakriti (anyagi természet) hajt végre. A karma-jógában éppen azért játszik fontos szerepet a tettek gyümölcseiről történő lemondás, mert amíg ragaszkodunk a tetteink gyümölcsihez, addig hajlamosak vagyunk magunkat tartani a tettek végrehajtójának is.
Pattabhi Jois az Ashtanga gyakorlására is azt mondta, hogy fejleszti az alázatot és csökkenti az egót, ám ez is egy kétélű fegyver. Ha valaki csak az ászana külsődleges tökéletességére törekszik, és szem elől téveszti a kaivalját, a jóga végső célját, akkor könnyen megtörténhet, hogy büszkévé válik kiemelkedő fizikai adottságaira, és többnek fogja gondolni önmagát másoknál.
Tehát nem reménytelen dolog az egóval küzdeni, és megéri, még ha annyi K.O.-t is kapunk tőle az életünk folyamán. Mindig van lehetőségünk arra, hogy felálljunk, megrázzuk magunkat, és résen legyünk a következő csapásnál. Nem az a vesztes, akit kiütnek, hanem az, aki nem áll fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése