"2.48. tató dvandvánabighátah
tatah – abból; dvandva – ellentétpárok; anabhighátah – nincs hatása.
Az ászanában nem hatnak az ellentétpárok.
Ez a szútra arra az állapotra vonatkozik, amikor elértük a tényleges pózt, és nem az előkészítő szintre, amelyben az erőfeszítés és a kényelmetlenség az uralkodó.
Az első ellentétpár, amivel találkoztunk, a szilárdság – könnyedség volt. Ha mindkét szélsőséget párhuzamosan integráljuk, akkor erőfeszítés nélkül, szabadon megállapodunk a középpontban. Ekkor lehetséges a Brahmanon történő meditáció. Most Patandzsali úgy határozza meg a valódi pózt, mint amelyikben mentesek vagyunk az ellentétek hatásától. Az ellentétek azok a szélsőségek, amelyekhez az elme ragaszkodni próbál. Például, mielőtt elkezdenék meditálni, el kell sajátítanom sok száz különböző jógapózt. Ez egy szélsőség, és az elme elkezdheti követelni annak érdekében, hogy megértse a jógát, amit a meghatározás szerint nem is képes megtenni.
Az ellentéte az a hozzáállás, hogy a meditációhoz egyáltalán semmiféle előkészítésre nincs szükség. Itt az elme arra próbál rávenni bennünket, hogy elhiggyük: semmilyen póz és jártasság nem szükséges a meditációhoz. E két szélsőség között van a tiszta létezés állapota, amelyben az elme csivitelésének hatásától mentesen létezünk. az elme folyamatosan próbál rájönni, hogy mi történik körülötte. kifejleszti a valóság modelljét, utána pedig bemutatja azt a tudatosság láncolatának – egó, értelem és tudat. Ha kifelé fordulunk, és azonosítjuk magunkat ezen modellek bármelyikével, amelyeket itt „szélsőségeknek” vagy „ellentétpároknak” nevezünk, akkor visszatérünk a feltételekhez kötött léthez, és szigorúan véve csak próbálkozunk a jógával. Amikor az elme látja, hogy gyakoroljuk a jógát, akkor elkezdi érdekelni az, hogy mi is ez. Kijelentheti, hogy az Ashtanga az igaz út, és a többi irányzat helytelen. Vagy mondhatja azt, hogy a Mysore típusú óra a helyes, és a vezetett óra helytelen. Olyan ötletekkel is szeret előállni, hogy például a hinduk jók, a keresztények és muszlimok rosszak vagy vice versa.
Sehol máshol nem tanulmányozhatjuk ezt az elvet jobban, mint magában a pózban. Lehet, hogy éppen kézenállásban vagyunk, és az elme mondhatja, hogy a kézenállás azt jelenti, hogy eltoljuk magunktól a talajt. Ha elkezdünk ragaszkodni egy ellentétpár egyik feléhez, akkor elszalasztjuk a másik felét, ami ebben az esetben a föld felé nyújtózás és a mellkas eresztése a föld felé. Megtámadott minket az ellentétpár, vagyis az egyik szélsőség áldozatává váltunk, és így elveszítettük a középpontunkat.
Vegyik példaként a hátrahajlítást: Az elme azt mondja, hogy a hátrahajlítás azt jelenti, hogy összehúzzuk a testünk hátulsó oldalát. De ha figyelmen kívül hagyjuk az elmét és nem engedjük, hogy a szélsőségek hassanak ránk, akkor rájövünk, hogy nyújtani kell a hátunkat, mivel a rövid hátat nem tudjuk íveltetni. Ha pascsimóttánászanában vagyunk, akkor az elme először úgy értelmezi a pózt, hogy „a fej leeresztése a térdekre”. Egy évvel később az elme esetleg módosítja az értelmezést: „a szegycsontot a lábakhoz húzni” - ami sokkal jobb, de még mindig szélsőséges. Idővel nem hallgatunk többé az elmére, és megérkezünk abba az állapotba, amikor a test összes sejtje felébred, és részt vesz a pózban.
Ha megkérdeznének utána, hogy „Mi a pascsimóttánászana?” - nem is tudnánk többé megfogalmazni. Bármilyen új fogalom csupán az ellentétek és szélsőségek párja volna. Ahelyett, hogy kifelé fordulnánk és eggyé válnánk a fogalmakkal és szélsőségekkel, a középpontunkban nyugszunk, és spontán módon csak létezünk.
Egyes kommentátorok hibásan azt hangoztatják, hogy Patandzsali itt egyfajta érzéstelenítésről beszél, egy zsibbadásról, ami akkor keletkezik ha elég hosszú ideig elviseltük a póz fájdalmát. Biztos, hogy ez a zsibbadás eljön, ha erre törekszünk, és valójában sok jógi indult el ezen az úton. A jóga azonban a tiszta léthez vezető út, ami fokozott érzékenységhez vezet, zsibbadtság helyett.
A 2.15. szútrához fűzött magyarázatában Vjásza elmagyarázza, hogy a vivékin, vagyis a megkülönböztetéssel rendelkező személy olyan, mint egy szemgolyó, amely még egy pókháló érintésére is érzékeny, míg az átlagember olyan, mint a test bármelyik másik része, amely nem érzékeli a pókháló érintését. A vivékin tehát érzékenyebb a fájdalomra, és nem érzéketlen. Mégis szabad marad, mert tudja, hogy nem azonos a fájdalommal, csupán annak a szemtanúja.
Ha a jógát az érzéketlenséggel azonosítjuk, az eléggé sekélyes megértésre vall. Megfoszt bennünket az olyan pillanatoktól, mint amikor megfigyeljük a felkelő nap első sugarait, ahogy áthatolnak egy falevélen összegyűlt vízcseppen, és amikor első alkalommal megfigyelhetjük a tiszta lényt, ahogy megnyilvánul, anélkül, hogy az elménk kommentálná. Akkor tudni fogjuk, hogy a tudás napja felkelt bennünk, és ezt semennyi érzéstelenítéssel nem érhetjük el."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése