"2.49. taszmin-szati svásza-prasvászajór-gati-viccshédah pránájámah
taszmin – azzal; szati – lévén; svásza-prasvászajah – belézés és kilégzés; gati – mozgás; viccshédah – megszűnése; pránájámah – légzéskontroll.
Amikor a póz teljes lett, elkezdődik a pránájáma gyakorlása, ami a belégzés és kilégzés nyugtalanságának megszüntetését jelenti.
A szanszkrit „taszmin szati” azt jelenti, hogy amikor az előző ágat (az ászanát) sikerült beteljesíteni. Vjásza megerősíti, hogy az ászana mesteri elsajátítása szükséges, mielőtt belekezdünk a pránájáma gyakorlásába, és a Hatha-jóga Pradípiká is megerősíti ezt. De az sehol sincs leírva, hogy a „beteljesíteni” vagy „mesterré válni” pontosan mit jelent. A modern India látszólag eléggé lazán kezeli az ászana tökéletességének fogalmát, de bizonyára nem az akrobata, vagy hajlékonysági teljesítményre gondolnak. T. Krishnamacharyáról pedig tudjuk, hogy olyan tanítványoknak is oktatta a pránájámát, akik túl betegek voltak ahhoz, hogy gyakorolják az ászanákat.
A pránájáma egy összetett szó, amely a pránából és az ájámából áll. Finom szinten az életerő az életerő kiterjesztésére vonatkozik. Az 1.31. szútrában a zavart belégzést és kilégzést az elme akadályai kísérő tüneteként említi. Ebben a kontextusban (durva szinten) a pránájámát a légzés folyamatának szabályozásaként érthetjük. Mindkét meghatározásnak van egy közös eleme, hogy a prána csendes folyama, valamint az anatómiai légzés folyamatos és egyenletes áramlása szükséges előfeltétele a meditációnak. Egy harmadik jelentést találunk A.G. Mohan Jóga-jágjavalkja fordításában. Itt azt mondja, hogy a prána tizenkét angula (ujjhossz) mértékben terjed el a test felszínén, ami a szétszórt tudatállapotnak felel meg. Jágjavalkja megtanítja, hogyan szívjuk be a pránát a testünkbe, hogy a pránikus test mérete azonos legyen a durva fizikai testével. Ez a lecsendesedett elmének felel meg. Ebben a megközelítésben a pránájámát a prána osszegyűjtésének vagy összehúzásának fordíthatjuk. A Hatha-jóga Pradípiká is összehúzásról ír, mivel azt javasolja, hogy kényszerítsük be a pránát a központi energiavezetékbe, amiről azt mondják, hogy átmérője a hajszál végének ezred része.
Patandzsali még egy meghatározását fogja adni a pránájámának a következő szútrában, ahol légzésvisszatartásként (kumbhaka) határozza meg. Ez a pránájáma haladó szintje, amit csak azután lehet elkezdeni, hogy a jelen szintet, vagyis a prána áramlásának lecsendesítését elértük. Az első szintet egyszerű technikák, például az uddzsájí légzés és váltott orrlyukas légzés (nádí sódhana) segítségével gyakoroljuk, kumbhaka nélkül.
Általában a pránájáma kifejezés azt jelenti, hogy a pránamaja kósával, vagyis a finom testtel dolgozunk. A külső, vagy anatómiai légzést irányítva, befolyásolhatjuk a prána, vagyis a belső levegő, életerő mozgását. A prána mozgása párhuzamos a vrittivel, ami az elme változásait vagy módosulásait jelenti. Tehát, ha a prána mozgását sikerül lenyugtatni és kisimítani, akkor ez az elme változásaira is kihat.
Nyugati megközelítésben a pránájáma főként egyszerű légzőgyakorlatokból áll. Azonban amikor én tanultam a pránájámát Indiában, néhány hónapnyi bevezető után arra kértek, hogy a nap nagy részét légzésvisszatartással (kumbhaka) töltsem. Ez a következő elképzelésen alapul: a kis állatok, amelyek gyorsan lélegeznek, rövid ideig élnek. A közepesen lélegző állatok közepes élethosszal bírnak, és az az állat, amelyik a leglassabban lélegzik, a tengeri teknős, akár nyolcszáz évig is elél. ha gyorsan lélegzünk, akkor felgyorsítjuk az időt, ha pedig lassan, akkor lelassítjuk az idő múlását. ha egyáltalán nem veszünk levegőt, mint a kumbhakában, akkor az idő megáll a jógi számára. Az összes kumbhakában töltött idő a jóga tana szerint hozzáadódik az ember karmája által meghatározott élethosszához. Az a pránájáma-gyakorlat, amit nekem javasoltak, nyolcvan kumbhakából állt, mindegyik hatvannégy mátra (kb. hatvannégy másodperc) hosszú, naponta négyszer. Ez körülbelül 5.7 órányi kumbhakában eltöltött időt jelent, ami alatt az ember nem öregszik. Így, ha valaki minden nap követi ezt a rendszert, akkor 25 százalékot hozzáadhat a hátralévő élethosszához.
Említsük meg azért azt is, hogy nem árt az óvatosság. A középkori szövegek számtalanszor figyelmeztetnek a pránájáma veszélyeire. Ezt nem szabad elereszteni a fülünk mellett. A pránájámát csak tanártól lehet tanulni, és sohasem ajánlott felügyelet nélkül, könyvekből gyakorolni. A pránájáma általában felmelegíti és összepréseli az elmét, hogy koncentrálttá tegye. A hirtelen, indulatos természetet felerősítheti a pránájáma, és az eredmény egy dühös személyiség lesz.
Voltak olyan jógik is, akiknek megrepedt a koponyájuk a fejben keletkező megnövekedett nyomás miatt.
Míg az ászanát, a meditációt és az önvalóval kapcsolatos tudakozódást lehet izgatott elmével végezni, a pránájáma súlyosbítja ezt a körülményt. Nehéz beleilleszteni a nyugati ember rohanó életritmusába. Nehéz beilleszteni egy pránájáma-szekciót az igazgatói értekezlet és a gyerekek napköziből való hazahozatala közé.
Ha valaki mégis szeretne a pránájámával foglalkozni, akkor érdemes csak rövid légzsévisszatartásokat végezni. Ha szeretnénk az Indiában használatos, egy percnél hosszabb légzésvisszatartásokat gyakorolni, akkor módosítani kell az életvitelünkön.
Az egyik lehetséges módja annak, hogy az intenzív pránájámát beépítsük a nyugati életvitelbe, az, ha nyaralás vagy vidéki hétvégék közben gyakoroljuk. Tradicionálisan az intenzív kumbhakákat nem városban gyakorolták, hanem távol az emberi lakóhelyektől. A nagy népsűrűség hátrányos hatással van a pránájámára, mivel a sok millió ember elméjének feszültsége kis helyen zsúfolódik össze egy metropoliszban. A nagyvárosok Faraday-kalitkához hasonló hatással rendelkeznek, ami azt jelenti, hogy a misztikus megtapasztalást eltorzítja vagy megakadályozza a sok izgatott elme közelsége. Ha egy szennyezett nagyváros levegőjében gyakoroljuk a pránájámát, az nem annyira hasznos, mintha tiszta levegőn gyakorolnánk. Az intenzív kumbhakákat hatékonyabban lehet gyakorolni tiszta levegőn.
A pránájáma közben használt kéztartást Sankha (kagylókürt) -múdrának nevezik. Ebben a kéztartásban a jobb hüvelykujjunkkal zárjuk el a jobb orrlyukat (pingalát) és a gyűrűs, valamint a kisujjal a bal orrlyukat (ídát). A mutató- és középső ujjat behajlítva tartjuk.
A sankha-múdrá jelentősége a következő. A hüvelykujj a Legfelsőb Lelket (Brahmant) képviseli. A mutatóujj, amely az önvalót (átman) képviseli, illetve a középső ujja, amely az intelligenciát (buddhi) képviseli, passzív, mivel a pránájáma nincs kapcsolatban velük. Behajtjuk őket a hüvelykujj felé, ami azt szimbolizálja, hogy meghajolunk a Legfelsőbb Lélek előtt. A gyűrűs ujj, ami az elmét (manasz) képviseli, illetve a kisujj, ami a testet (kája) képviseli, egyaránt aktívan részt vesznek benne, hiszen a pránájáma a test és az elme megtisztítását segíti elő."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése