"2.52. tatah ksíjaté prakásávaranam
tatah – ezáltal; ksíjaté – megszűnik; prakása – fény; ávaranam – befedettség.
Így a ragyogás befedettsége megszűnik.
Az „így” azt jelenti, hogy amikor helyes módon végezzük az ászana és pránájáma gyakorlását. A befedettség a tisztátalanságokra vonatkozik – a múltbeli karmára, a klésákon alapuló tettekre, a feltételekhez kötöttségre (vászaná) és a tudatalatti benyomásokra (szamszkára) – amelyek együttműködve okozzák a tudatlanságot (avidját).
Emlékezzünk vissza, hogy a tudatlanság a képtelenség arra, hogy megkülönböztessük a maradandót az átmenetitől, és a valódit a nem valóditól. ha a tudatlanság fedőrétegét sikerült eltávolítani, megnyilvánul a ragyogás és a világosság, ami az előfeltétele annak, hogy tovább haladjunk a jógában. A „ragyogást” és „világosságot”, amik az elme tulajdonságai, itt a szanszkrit prakása kifejezés fordításaként használtuk. Úgy is lehetne fordítani, hogy „fény”, de ez abba a csapdába vezette a modern szerzőket, hogy az önvaló fényének tekintették. De az önvaló fénye (gjána-díptih) a jóga célja, és csak a magasabb ágak gyakorlása után pillanthatjuk meg. Amiről itt szó van, az az elme tisztasága, ami a koncentráció (dháraná) előfeltétele. Ennek az értelmezésnek a bizonyítékát a következő szútrában találjuk.
2.53. dháranászu csa jógjatá manaszah
dháranászu – a dháranára; csa – és; jógjatá – alkalmasság; manaszah – az elmének.
Akkor az elme alkalmas a koncentrációra.
Patandzsali a manaszról, az elméről vagyis a gondolkodás elvéről beszél. A prakása (ragyogás) a koncentrációra (dháraná) alkalmas elme minőségének leírására használt jellemző. Ha az előző szútra azt jelentette volna ki, hogy az önvaló fényét elérhetjük a pránájáma által, akkor nem lenne szükség az elme további koncentrációjára.
De Patandzsali engedi, hogy egyszerre egy lépést tegyünk. Ez a szútra igazából azt ismétli, amit az 1.34-es szútra mér kijelentett: meg lehet tisztítani az elmét a kilégzés és légzésvisszatartás által. És pontosan ez az, amit a pránájáma megcéloz – az elme megtisztítását, és nem a misztikus tudás elsajátítását.
Ha az elme már szert tett a ragyogásra és tisztaságra, akkor készen állunk a koncentrációra, ami a meditáció előfeltétele. A jógában nagy tisztelet övezi a meditációt. A legtöbb tanítványt nem tekintik alkalmasnak a spontán meditációra, amíg fel nem készítették őket. Ha helytelenül végezzük a meditációt, az igazából nem hasznos, hanem káros. vannak olyan tibeti buddhista lámák, akik szerint egy be nem avatott személy meditációjának az eredménye csak az lesz, hogy a hátsó fele egyre laposabb lesz, mag egyesek egészen odáig mennek, hogy kijelentik: aki rosszul meditál, az halként fog újraszületni.
Ha ülünk, és eltompulunk – amit, ahogy láttunk, néha „fehér fal”-effektusnak neveznek – azonnal abba kell hagyni a meditációt, és el kell kezdeni mantrákat énekelni (dzsapázni), mivel a tompán ülés elősegíti a tamasz (ostobaság) növekedését. Ha pedig felizgatott elmével ülünk, akkor a radzsasz (aktivitás) fog növekedni, ami újabb ragaszkodáshoz (rága) vezet. K. Pattabhi Jois is azt tanította, hogy a meditáció nem kezdőknek való folyamat. Azt is megfigyelte, hogy ah valaki egyszer megállapodott egy helytelen meditációs gyakorlatban, akkor azt nem lehetséges megváltoztatni. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy a meditációnk állapotát nem lehet kívülről megfigyelni. Más szavakkal a tanár semmiféle módszerrel nem tudja megállapítani, hogy a tanítvány helyesen gyakorol-e. A megfelelő meditációt száttvika állapotban kell végezni, ami lehetséges a megfelelő felkészülés esetén. Ha nem vagyunk természetesen abban az állapotban, akkor az ászanát és pránájámát kell gyakorolni felkészítésképpen."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése