Az 1% elmélet igenis fontos dolog, és éppen azért hangsúlyozta Pattabhi Jois inkább a gyakorlást, mert az elméleti okoskodás mit sem ér, ha nem ültetjük át a gyakorlatban. Az elméleti tudás elsajátításának ugyanis három szintje létezik: sravana, vagyis hallás. Ettől ezt halljuk, attól azt, és próbáljuk eldönteni, hogy melyik forrás a hitelesebb, az autentikusabb. A második szint a manana, vagyis a megfontolás. Azt amit hallunk, ugyanis meg kell érteni, használni kell az intelligenciánkat, hogy valamilyen módon a saját életünkhöz, eddigi tapasztalatainkhoz tudjuk kapcsolni a dolgot. Ha ezt nem tesszük meg, akkor végülis mindegy, hogy melyik állítást tekintjük igaznak. És végül a harmadik lépés, amely talán a legfontosabb - a ninidhjásza, vagyis az alkalmazás. Általában ekkor tudunk meggyőződni a kapott tudás helyességéről, alkalmazhatóságáról, működőképességéről. Ameddig csak hallunk és ismétlünk, mint a papagáj, nem érhetjük el az elme lecsendesedését, mivel az elmét le kell foglalni az 1% elmélet megértésével és alkalmazásával.
Nos, a triszthánam-kérdéskört én a következőképpen közelíteném meg, amennyiben egyáltalán jelentőséget akarunk tulajdonítani annak, hogy melyik három elem tartozik bele. Krishnamacharya ugyanis nem írt a tristhanamról egyik könyvében sem, sőt, Desikachar, Iyengar, illetve Ramaswami sem használja a kifejezést. Pattabhi Jois valóban használta, bár a Yoga Malában nem említi, ami elég furcsa volna, ha ez a hármas lista valóban az ashtanga vinyásza jóga lelkét képezi.
Nos, akkor pár gondolat, amire jutottam, előrebocsátva, hogy aki emlegeti, az tényleg különböző dolgokat sorol bele a tristhanamba. Sharath, Kino - légzés, dristi, ászana. John Scott - légzés, bandha, dristi. Ronald Steiner - vinyásza, bandha, dristi. Persze mindannyian valahogy beleveszik a kimaradt kettőt, így lényegi különbség igazából nincsen. A legtöbb szerző pedig (Swenson, Sweeney, Maehle) elő sem veszi a fogalmat, hanem egyszerűen felsorolja ezt az öt tényezőt, és ismerteti a szerepüket a gyakorlásban.
Úgyhogy az igazságtétel helyett inkább én is a megértéshez és alkalmazáshoz szeretnék néhány támpontot adni. Képzeljünk el egy kémiai kísérletet! Én úgy szoktam megfogalmazni, hogy az ászana az edény, a prána pedig, amit a tudatos légzéssel mozgatunk, az, amivel megtöltjük az edényt. A bandhák a csapok, amelyek megakadályozzák, hogy kifolyjon a prána. A dristi pedig a dugó az edény száján, amely megakadályozza a lényeg elillanását, vagyis az üvegben tartja az elménket. A vinyásza olyan, mint amikor rázogatjuk az üveget, hogy megfelelően összekeveredjen a tartalma. A fentiek együttműködésben képesek felébreszteni a Kundalinít, a belső tüzet, amely beindítja a kémiai reakciót, mint a Bunsen-égő az edény alatt. Persze minden hasonlat sántít egy kicsit, a lényeg az, hogy az összes elem együttes alkalmazására van szükségünk a sikeres reakció létrejöttéhez.
Érdekes dolog például, hogy a nyolcféle dristi is valamikor később jöhetett divatba, Krishnamacharya és Jois ugyanis nem írnak róla a könyveikben. A Hatha-jóga pradípikában a dristi, bandhák és légzés együttes alkalmazása a múdrák kategóriájába esik, amelyeket bizonyos ászanák közben is lehet végezni. A klasszikus dristik azonban általában a test belsejébe, a csakrákra irányultak, például köldök, harmadik szem, orrhegy. A kéz- és lábujjakra, valamint az oldalra és fölfelé irányuló dristi már külsődlegesnek számít, és bár a vinyászában segítheti a gyorsabb mogzást, és az egyensúly megtartását, az elmélyüléshez nem igazán felel meg.
A bandhákat viszont mindketten említik, méghozzá Krishnamacharya a dzsálándhára bandhát is előszeretettel használja a pózokban, vagyis a fejet lebiccenti, és így jobban behúzza a torokzárat, mint amikor csak a sima uddzsájí hangot produkáljuk. Ha megnézzük, Pattabhi Jois is lebiccenti a fejét a legtöbb képen, de Sharath már nem, ő tényleg a lábujjaira néz például előrehajlításban. Számomra egyébként logikus a dzsálándhára bandha alkalmazása, mert az alsó két bandhával megakadályozzuk ugyan a prána kiszökését lefelé, de hagyjuk, hogy a fejünkön és az érzékszerveinken keresztül távozzon. Ezen valamelyest segít a dristi, de ha lebiccentjük a fejünket, akkor tényleg csak a köldök vagy az orrhegy irányába tudunk nézni. Ramaswami azt is javasolja, hogy nyugodtan csukjuk be a szemünket a dzsálándhára bandhában, mert úgy jobban tudunk figyelni a légzésünkre.
Azt is érdemes megfontolni, hogy bár Pattabh Jois összeállított egy dinamikus gyakorlást, ami az izgága nyugati emberek elméjének éppen megfelel, a folyamatos uddzsájí légzés közepette azért elég nehéz megtartani a bandhákat, maximum félig tudjuk behúzni őket. Ekkor pedig sanszos, hogy a hatékonyságuk is a felére csökken. Ramaswami sokkal inkább hangsúlyozza a lassú légzést, amivel egy ashtanga sorozat végzése több, mint két óra hosszúra nyúlna. Éppen ezért ő rövidebb sorozatokat oktat, és Krishnamacharya módszere szerint azt is tanítja, hogy ha felvettünk egy pózt, akkor gyakoroljuk a kumbhakát, vagyis a légzésvisszatartást a teljes bandhával.
Az uddzsájí légzés ugyanis valóban kontrollált és tudatos légzés, de az elme valódi elcsendesedését a légzésvisszatartásban érhetjük el, minden klasszikus írás ezt tanítja. Maradjunk most a gyakorlati szempontoknál, hiszen valóban, aki mélyre akar menni az ashtangában, az fog külön időt találni a pránájámára és a meditációra is. Ha máskor nem, amikor megöregszik és lenyugszik az elméje, lelassul a légzése. Mindazonáltal nem mindegy, hogy azt a másfél-két órát, amit ászana-gyakorlással töltünk, mennyire koncentrált elmével tudjuk végigcsinálni.
A bandha sajnos a gyakorlás azon eleme, amit a tanár nem egykönnyen tud ellenőrizni, habár egy rutinosabb oktató már az ászana kivitelezésén és az uddzsájí minőségén látja és hallja, hogy mennyire van jelen a bandha. A légzés hangja, a dristi, és az ászana formája azonban szemmel könnyebben ellenőrizhető és korrigálható is, talán ezért kerültek ezek bele a felsorolásba, nem tudom.
Maradjunk annál az esetnél, hogy ászanákat gyakorolunk, vinyászával összekötve. Ezt megtehetjük úgy is, hogy az elménk mindenfelé vándorol közben, vagy pedig úgy, hogy befelé próbálunk koncentrálni. Az ászana végzése tehát adott, most lássuk, mivel tarthatjuk ott a figyelmünket. A triszthána ugyanis semmi mást nem jelent, mint egy háromlábú állványt, amelyben szilárdan nyugszik az elménk. Felőlem ez az állvány lehet négylábú is, csak kettő ne legyen, mert az már felborul.
Az első és elengedhetetlen elem a tudatos légzés. Az elme ugyanis a prána mozgását követi, vagyis ha nem koncentrálunk a légzésünkre, akkor nincs esélyünk az elme lecsendesítésére. A pránát a központi vezetékbe (szusumnába) igyekszünk bejuttatni az uddzsájí légzéssel. Ehhez elengedhetetlen a három csap, vagy zár, a múla, uddíjána és dzsálándhára bandha. A dristi a következő elem, amely megakadályozza a figyelem elvándorlását a környezetben található tárgyakra és hozzájuk asszociált, csapongó gondolatokra. Amint mondtam, a legjobban akkor járunk, ha valamely csakrára koncentrálunk, vagy az orrhegyre. E három vagy négy elem együttes alkalmazása fogja meg a figyelmünket a gyakorlás közben. Persze össze kell őket egyeztetni, éspedig a légzés és bandha összehangolása ideig tarthat, majd később ezek összehangolása az ászanával és a vinyászával szintén jó sok időt vesz igénybe. De az eredmény megéri, úgyhogy practice, practice, practice!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése