Mégis, szinte minden egyes emberben ott lapul a kontrollálási kényszer, és ha a körülmények nem úgy alakulnak, ahogy elképzeltük, akkor frusztrációval, dühvel, agresszióval reagálunk, vagy éppen siránkozunk, vagy a félelmeinkbe merülünk. Csak a legnagyobb transzcendentalisták mentesek a kontrollálási hajlamtól, mert ők már benne vannak a flow-ban, megvalósították a tudat mindent átható természetét, így számukra nincs "kívül" és "belül", "jó" és "rossz", mindezek a kettősségek beleolvadnak az önvaló eksztázisába.
A kezdő jógik számára azonban a nyolcfokú jóga az önuralom gyakorlását írja elő. És itt bukkan fel a kérdés, hogy mi is az, ami "belül" van, amit elméletileg mindig tudnánk irányítani? A testünk, a szokásaink, a viselkedésünk, a kommunikációnk, az érzelmeink, az elménk működése, az egónk, az intelligenciánk, a tudatunk? Nos, igen is, meg nem is. A jógi azzal kezdi, hogy megismeri, majd megtanulja irányítani lényének egyre finomabb dimenzióit, míg végül a folyamat közben fokozatosan fel is adja a kontrollálási késztetését. A jama és nijama gyakorlása által megtanulja kontrollálni szokásait, életmódját, viselkedését, társadalmi megnyilvánulásait, és bár a jóga magasabb szintjein is érvényben maradnak ezek az előírások, az egójától megszabadult jógi már nem akad fenn azon, hogy valaki így, valaki más meg amúgy követi a jamákat és a nijamákat.
Az ászana-gyakorlás által a jógi megtanul uralkodni a teste ás az érzékszervei fölött, de sok-sok év gyakorlás után lassan rájön, hogy soha nem lesz teljes mértékben képes uralkodni a fizikai teste fölött. Eleinte erőnek erejével végre akarjuk hajtani az ászanát, majd jóval később belelazulunk, és hagyjuk, hogy az ászana "hajtson végre" bennünket, öntse formába az áramló pránát. Hasonlóképpen történik ez a pránájámával, csak finomabb szinten.
Amikor behatóbbal foglalkozni elkezdünk az elménk működésével, akkor rájövünk, hogy a test uralása ezerszer, de lehet, hogy milliószor könnyebb feladat, mint az elme hullámzásainak megfékezése, és az ötféle szenvedés megszüntetése. És amikor végre sikerül elcsitítani az elménket, akkor lassan képesek leszünk feladni minden kényszert a kontrollálásra, hiszen a boldogságunk és tudatosságunk útjában álló akadályok elhárultak, így a jógi a leghétköznapibbnak tűnő tevékenység közben is belső eksztázist képes átélni, aminek nem külső okai és feltételei vannak, hanem az önvalóban gyökerezik.
Szóval a fenti idézettel kapcsolatban az első reakcióm az szokott lenni, hogy elméletileg valóban képesek vagyunk mindig kontrollálni, hogy mi történik az elménkben, de a gyakorlatban ez roppant nehéz. Ardzsuna is azt mondja Krisnának, amikor a meditáció tudományára oktatja, hogy könnyebbnek látszik a tomboló szélvihar megfékezése, mint a csapongó elme egy pontra szegezése.
Pedig valóban nem árt, ha emlékeztetjük magunkra, hogy a hétköznapi értelemben vett boldogságérzetünk nem elsősorban a külső körülmények kedvező vagy zavaró alakulásától függ, hanem az elménk állapotától. persze mondhatjuk azt, hogy ha az ember fizikai fájdalmat tapasztal, életveszélyben él, betegségek gyötrik, éhezik, nélkülöz vagy másfajta fizikai szenvedésnek van kitéve, akkor az elméje általában olyan nyugtalan lesz, hogy nem nagyon tud az önmegvalósításra, meditációra koncentrálni. Éppen ezért gyakorolják a jógik nagyon hosszú ideig a test fölötti uralmat, hogy az ilyen negatív körülmények közepette is képesek legyenek befelé koncentrálni.
Életünk java részében azonban nem vagyunk kitéve ilyen akut szenvedésnek - van fedél a fejünk fölött, van étel a hasunkban, általában egészségesek vagyunk, és nem gyötörnek az embertársaink vagy más élőlények, vagy a természet csapásai folyamatosan. Ami a legtöbb szenvedést tudja azonban okozni, az a kontrollálatlan elme, és ugyanígy a boldogságérzetünk forrása is ugyanez az elme lehet, a pillanatnyi külső körülményektől tulajdonképpen függetlenül.
Amikor mentálisan szenvedünk, akkor hajlamosak vagyunk elvonatkoztatni a valós világtól, és sokszor valamiféle fantázia-világba próbálunk menekülni. Ha a jelen pillanat nem tűnik élvezetesnek, akkor ösztönösen a múltbeli kellemes emlékeinkbe, vagy a jövőbeni ábrándjainkba menekülünk. Ezáltal a figyelmünk eltérül a jelen pillanatról, pedig az egyetlen valóságos dolog az a MOST. Bár nem könnyű, de ha valaki megtanul 100 százalékos figyelemmel mindig jelen lenni a MOST-ban, akkor eleve sokkal sikeresebb lesz abban, amit éppen csinál, és sokkal élvezetesebben tudja átélni a jelen egymást követő pillanatait.
Maehle azt mondja, hogy a múlt és a jövő nem valóságosak, csupán az elem által kreált elképzelések, hiszen a múlt emlékeivel már csak mentális szinten tudunk összekapcsolódni, a jövőről pedig legfeljebb elképzelésünk lelet, konkrét ismeretünk nincs róla. A MOST örökké változó, mégis lényegében állandó valósága pedig egy tükör, amely segít megpillantani eredeti, örök, változatlan önvalónkat, amely maradandó és elpusztíthatatlan, mégis, minden pillanatban azt tükrözi vissza, amire éppen a tudatunk koncentrál. Így a boldogság valódi kulcsa a végtelen önvaló állandóságára irányuló folyamatos koncentráció. Persze amíg nem távolítottunk el minden karmikus fedőréteget, addig is érdemes gyakorolni a jelenben levést, hiszen ezáltal megtanuljuk egy pontra irányítani az elménket, és a boldogságérzet fő akadálya az elme szétszórt, csapongó állapota.
Tehát gyakoroljuk minél többet a "jelenben levést", bármit is csinálunk éppen. A múlt és jövő bizonytalan árnyainak tovatűnésével felragyog az eredeti önvaló fénye, és máris jobb színben látjuk a világot, és az életünket :-).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése