"2.35. ahimszá-pratisthájám tat-szannidhau vaira-tjágah
ahimszá – erőszakmentesség; pratisthájám – megszilárdulván; tat-szannidhau – a környezetében; vaira - ellenségesség; tjágah – megszűnik.
Az erőszakmentességben megszilárdult jógi jelenlétében minden ellenségesség megszűnik.
A következő tizenegy szútrában Patandzsali a tilalmak és előírások tökéletes gyakorlásának eredményeit írja le. Ebben a szútrában Patandzsali azt mondja, hogy azok, akik megszilárdultak az erőszakmentességben, annyira nem fenyegető hatásúak, hogy a jelenlétükben az emberek és a vadállatok sem szorulnak arra, hogy védekezzenek, és így békéssé válnak. Az agresszió sok esetben a félelmen alapul, és azonnal megszűnhet, ha látjuk, hogy nincs okunk félelemre.
Ez a gondolat visszhangzik Buddha és Angulimala történetében. Vándorlása közben Buddha egyszer egy faluba érkezett, ami egy sűrű erdőhöz vezetett. Amikor alamizsnát koldulva belépett a faluba, az emberek azt ajánlották neki, hogy ne menjen tovább. Az erdőben egy sorozatgyilkos lakott, aki megfogadta, hogy száz embert megöl, levágja az ujjaikat és azokból készít nyakláncot magának. Valójában a neve, Angulimala is ujjakból készült nyakláncot jelentett. Már megölt kilencvenkilenc embert és az utolsó áldozatára várt, hogy beteljesítse fogadalmát. Buddha nem zavartatta magát a történettel, és megmondta a falusiaknak, hogy semmi sem állíthatja meg abban, hogy az útján haladjon. Ha ez azzal jár, hogy Agnulimala századik áldozata lesz, akkor legalább felmentette Angulimalát szörnyű fogadalma alól. Egyáltalán nem izgatta magát. Sok sírás és kétségbeesés után a falusiak végül beletörődtek, hogy Buddha az erdőbe megy.
Miután egy ideje sétált, rátalált Angulimalára, aki egy tisztáson ült, és könnyen felismerhető volt ujjakból készült nyakláncáról. „Mit csinálsz itt?” - kiáltott rá. „Nem tudod, hogy ez az én erdőm? Én vagyok Angulimala.” Nem kerülte el a figyelmét, hogy Buddhában volt valami különös. Buddha méltóságteljes léptei és az őt körülvevő béke atmoszférája teljesen új élmény volt a számára. Angulimala látta a nyugalmat és higgadtságot a szemeiben: ez egy olyan ember volt, amilyennel még nem találkozott azelőtt. Megérintette az idegen, és nem akarta megölni, de fenn kellett tartania a hírnevét. „Menj vissza oda, ahonnan jöttél. Nem engedhetlek át. Fogadalmat tettem, hogy megölök száz embert és az ujjaikat a nyakam körül fogom viselni. Ha nem fordulsz vissza, akkor arra kényszerítesz, hogy megöljelek.” - mondta. Buddha így válaszolt: „Semmi sem fordíthat el az utamtól, még a halál sem. Úgy döntöttem, hogy ezt az utat követem, és semmi sem változtathatja meg a döntésemet. Ha a számodra ez elfogadhatatlan, akkor megölhetsz.”
Angulimala nem tudta elhinni mindezt. Az egész világ rettegett tőle, és itt volt egy ember, akit mindez cseppet sem zavart. „Egy pillanat múlva megöllek, de hadd kérdezzek tőled egy dolgot: nem félsz?” Buddha csak megrázta a fejét, és teljes nyugalommal állt ott. Ugyanakkor Angulimala látta a szemeiben, hogy ez az ember hazaért, hogy rátalált valami olyasmire, amit ő, Angulimala nem vehetett el tőle, bármit is csinált – mert meglelte a békét és nem ismerte a félelmet.
Akkor Angulimala megértette, hogy rátalált a tanítómesterére. Sírásban tört ki, és megkérte, hogy hadd lehessen a tanítványa.
Ez a történet gyönyörűen illusztrálja, hogy a teljes erőszakmentesség hogyan idézhet elő hasonló érzéseket másokban. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden helyzetben erőszakmentesség lesz a vége. Buddhát magát is egy olyan ember mérgezte meg, aki nem szerette a szerzetesi közösséget; Milarepát is hasonló okból mérgezték meg; Buddha legnagyobb tanítványát, Mogallanát pedig rablók ölték meg. Amikor Jézus Krisztust halálra ítélték, Ponczius Pilátus, a római helytartó, Angulimalához hasonlóan rájött, hogy egy szenttel áll szemben. Nem akart felelős lenni a megöléséért, ezért azt a parancsot adta, hogy Jeruzsálem népe kegyelmet kérhetett egy embernek. És mit tettek? Barabás, a gyilkos számára kértek kegyelmet, Jézust pedig megölették. Ha volt valaki, aki szilárd volt az erőszakmentességben, akkor Jézus volt az.
Az ásramját feldúló rablók megverték az indiai bölcset, Ramana Maharishit. Shams I. Tabrizt, a szufi költő, Rumi mesterét olyan emberek ölték meg, akik féltékenyek voltak Rumira gyakorolt befolyására. A huszadig század két legnagyobb erőszakmentesség-hirdetőjét, Mahata Gandhit és Martin Luther Kinget egyaránt meggyilkolták. Az indiai eposzok, a Rámájana és a Mahábhárata telis-tele vannak a szenteket gyötrő démonok történeteivel. A legnevezetesebb Visvámitra Rishi esete, aki nem tudta befejezni az áldozatát, mert a szent helyet folyamatosan beszennyezték. Még olyan démonok is vannak az eposzokban, akik nyíltan elismerik, hogy több élvezetet nyernek abból, hogy erkölcsös, jámbor embereket esznek meg, mint bűnösöket. Amikor a mogul hadsereg megszállta Indiát, sok buddhista város lakói elhagyták az otthonaikat, és lefeküdtek a közelgő hadsereg előtt. Ezt azért tették, hogy a megszállók ne rohanják le a várost. De a mogul parancsnokok keresztülvezették a hadseregüket a békés tiltakozókon, és mindet megölték.
Vannak olyan történetek, amelyek arra utalnak, hogy az erőszakmentességünk másokat és békéssé tesz, ugyanakkor más bizonyítékok az ellenkezőjét támasztják alá. Miért általánosít akkor Patandzsali, hogy „minden ellenségesség megszűnik”, ha megszilárdulunk az erőszakmentességben. Azért mondja ezt, hogy bátorítson minket a gyakorlásra. Az indiai mesterek gyakori vonása az, hogy túlhangsúlyozzák a gyakorlás hatásait, csak hogy rávegyék a tanulókat a gyakorlásra. Vjászától és Sankarácsárjától tudjuk, hogy a tanár felelőssége az, hogy úgy magyarázza el a gyakorlást, hogy elkezdjük, és ragaszkodjunk hozzá. Az segíthet ebben a tekintetben, ha egyes aspektusokat idealizált módon írunk le."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése