Az odaadás ereje

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"A bhakti csak akkor működik, ha az Urat, az Istennőt, a határtalan és forma nélküli tudatot (Brahmant) – bármelyik formájában is imádod Istent – minden élőlényben látni tudod, akivel találkozol, valamint a saját szívedben is. A Legfelsőbb Lény határtalan tudat, szeretet és intelligencia, a te isteni lényeged. E lényeg köré, mely az igazi önvalód, különféle rétegek rakódnak – egó, elme és test – és így alkotják az emberi lényt. Mivel a legfelsőbb Lény feloszthatatlan, a szívünkben hordozzuk Isten teljességét, és mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Az igazi bhakti-jógi minden lényt az Urának lát, és önmagát minden lény szolgájának. Isten nem a kőházakban és a kőszobrokban van. Azok a házak és szobrok hasznosak lehetnek a meditáció céljára, de a valódi vallás, a valódi bhakti abból áll, hogy mindenki szívében imádjuk Istent, akivel találkozunk.

Ha félreértjük a bhakti-jógát, akkor azt hihetjük, hogy az a Krisna, akiről olvasunk, szentebb és igazabb, mint az a Krisna, aki a velünk szemben álló lény szívében van. Arra a következtetésre juthatunk, hogy juthatunk, hogy ez a lény alacsonyabb rendű, mert nem Krisna formájában imádja a Legfelsőbb Lényt, hanem Siva, Allah, Jehova, Jáhve vagy valamilyen más formában. Az Úr Visnu egyéb hívei Indiában például nagy mértékben lenézik az Úr Sivát, pedig a szentírások azt tanítják, hogy Visnu és Siva ugyanaz. Ez egy valóban furcsa világ. az ilyen esetekben a fókusz áttevődött arról, hogy felismerjék a Legfelsőbb Lényt számos formája mögött afelé, hogy büszkék lehessünk önmagunkra, az odaadásunk által felvett forma miatt.

A bhakti-jógához nem csak buzgalomra van szükség, hanem a tiszta intellektus önmagán való elmélkedésére. Különben az Istenség megtapasztalásának intenzitása könnyen afelé vezethet, hogy kevésbé legyünk együttérzők mások iránt. Az indiai folklór tele van figyelmeztetésekkel az ilyen hibás nézetekkel kapcsolatban. Például a tanult Nárada, a Legfelsőbb Lény teljes idejű szolgája Úr Visnu formájában egyszer féltékeny lett az Úr szeretetére ez paraszt iránt. Nárada megkérdezte az Urat, hogy mi olyan különleges ebben a parasztban, aki naponta csak egyszer mondja ki az Úr nevét, mielőtt elaludt. Az Úr megkérte Náradát, hogy színültig töltsön meg olajjal egy bögrét, és vigye körbe a trónja körül anélkül, hogy egy csepp kifolyna belőle. Miközben Nárada megtette ezt, teljes mértékben a feladatra koncentrált. Amikor befejezte, büszkén felkiáltott: „Kész! És nem ment mellé egy csepp sem!” Akkor az Úr megkérdezte: „És hányszor gondoltál rám közben? Ennek a parasztnak egész nap túrnia kell a földet, hogy megélhetést biztosítson a családjának. De bármennyire nehéz napja is volt, sohasem felejt el rám gondolni, mielőtt kimerültségében elalszik.” Nárada rájött, hogy az odaadása büszkévé tette, ami potenciális veszélyt jelent a bhakti ösvényén.

A bhakti-jóga egyik nagy előnye az, hogy általában lehetővé teszi a hétköznapi életünk java részének folytatását, csak a fókuszt változtatja meg. Miután a bhakti ösvényét választottad, hétköznapi kötelességeinket nem a haszon és előny megszerzése érdekében végezzük, ehelyett a tetteinket és azok eredményeit felajánljuk az Istenség választott formájának.

Általában a jóga összes formájának van bhakti-összetevője, mely a Legfelsőbb Lény szolgálatát hangsúlyozza. Patandzsali azt mondja: szamádhi-sziddhir ísvara-pranidhánát – vagyis „A Legfelsőbb Lény előtti meghódolás által elérhetjük a szamádhi erejét.”