Szóval az egóval kapcsolatban pár gondolat. Erre valahogy rárímelt Gergő bejegyzése a Rebel Jógában, amit az élsportolók sérüléseiről írt. A jóga nem versenysport, még akkor sem, ha a Bikramosok szeretnék viszontlátni az olimpián. Ennek ellenére van, aki valóban olyan vehemenciával gyakorolja, mintha az élete függene attól, hogy záros határidőn belül le tud-e menni spárgába, vagy a nyakába tudja-e rakni a lábát.
A versenysportolóknak, hivatásosoknak általában ha nem is az élete, de a megélhetése azért erősen függ attól, hogy milyen eredményeket érnek el, egy könyöretlen világban, ahol meg kell ragadni a közönség figyelmét, rekordot rekordra kell halmozni, és hiába akar a sportoló tiszta, becsületes és sportszerű maradni, ha az összes többi versenyző a legmodernebb doppingszereket használja, az életét és az egészségét kockáztatva, sokszor nem is önszántából, hanem nagyjából azért, mert nincs más választása.
A jóga azért egy sokkal békésebb világ, itt az ember önmaga örömére gyakorol, és szerintem még egy oktató sincs kitéve annak a dolognak, hogy "ciki, ha nem megy ez vagy az a póz, mit szólnak a tanítványok". Persze nem azt mondom, hogy csak reppeljünk, miközben nem tudjuk megcsinálni azt, amit a tanulóktól elvárunk, mert az nem hiteles. Inkább azt, hogy mindenki a kompetenciájának, tapasztalatának, tudásának megfelelően oktasson, hogy ne kerüljön olyan helyzetbe, amikor a tanuló meg tudja csinálni a haladó ászanákat, ő pedig nem, mert akkor nem tud kompetens iránymutatást adni neki ebben. Persze ha nem tart haladó órát, akkor a probléma máris meg van oldva.
Sokszor éri pont az a vád a jóga-gyakorlókat, hogy a jóga fizikai aspektusát hangsúlyozzák csupán, abbéli törekvésükben, hogy minden más sportág fölé emeljék. Nos, én azt mondanám, hogy egyrészt a jóga minden sporthoz remek kiegészítő, másrészt valóban tudatosabban, letisztultabban, holisztikusabban áll hozzá az emberi fizikumhoz és egészséghez, mint más sportágak. De ettől eltekintve egy táncos, akrobata vagy rg-s vagy contortionist esetenként sokkal többet tudhat hajlékonyságban, erőben, egyensúlyban, koordinációban, mint például egy astanga-gyakorló.
Viszont a jóga lényege az, hogy befelé vigye a gyakorlót, a tudatos légzés, bandhák, a prána áramlása és az elme kontrollálása felé, el az egótól, és vissza az eredeti önvalója felé. Aki nem érez rá erre a flow-ra, az véleményem szerint előbb vagy utóbb fel is adja a jógát.
Egyet tudok érteni azzal a ténnyel, hogy aki csak a jóga fizikai aspektusát hangsúlyozza, az könnyen belecsúszhat egy egótrip-be, és pár év gyakorlás után valami különleges földre szállt jógaistennek fogja gondolni magát. De ugyanez igaz lehet azokra is, akik a meditációt vagy éppen a jóga-filozófia tanulmányozását űzik olyan fokon, ami mások szemében már-már emberfelettinek tűnik. Szóval a veszélyek az elejétől a végéig ott leselkednek ránk.
Mit tehetünk akkor? Én nem gondolom azt, hogy korlátozni kellene magunkat, akár az ászanák, vagy a pránájáma, vagy a meditáció gyakorlásában, mindenki végezze annyit, amennyi jól esik, vagy amennyire motivált. Viszont sokat segíthet, ha van egy szakavatott, higgadt vezetőd, "mestered", aki néha az orrodra koppint, ha éppen kezdenél elszállni. Erről is írtam hétfőn. A másik pedig maga az élet, amely számtalanszor tükröt állít elénk, és így ha túl magasra szárnyal az egónk, akkor időnként jó nagyot bukunk. Ez lehet egy sérülés, vagy bármilyen olyan életesemény, amiből rájössz, hogy mit is kell megtanulnod, és milyen irányba kell változtatnod a mentalitásodon.
Nem mi vagyunk az irányítók, ezt több vagy vagy kevesebb szívással mindenki megtanulja előbb vagy utóbb. Ha nem, akkor újra és újra futjuk majd a köröket, mert a rendszer úgy van kitalálva, hogy Brahmából, a legmagasabb félistenből egyszer újra jelentéktelen hangya lesz, a parányi rovar pedig újra megkapja a lehetőséget az önmegvalósításra. Türelemjáték az egész, de ha tudatosak vagyunk, akkor nem fog túl sokáig tartani. Én a magam részéről azt szűrtem le, hogy ha magunkat tekintjük az eredmények okának, amiket elérünk, akkor hamarosan elveszítjük őket, míg ha ajándéknak tekintjük őket, (akkor is, ha irtó sokat dolgoztunk értük), és megosztjuk másokkal, illetve hálásak vagyunk az életnek azért, amit kapunk, akkor több és több értékre teszük szert életről életre.
Akkor tudunk megszabadulni az egó csapdájából, ha elegendő bölcsességre tettünk szert, ami által az egót meg tudjuk különböztetni a tényleges önvalótól. Ekkor már csak egy eszköz lesz, ami segíthet az utunkon, amíg szükségünk van rá, és utána elengedhetjük, mivel már nem ragaszkodunk hozzá. Mint ahogy a testünket, elménket és intelligenciánkat is használjuk, amíg kell, majd kilépünk belőle. Holnapután írok több hírt a kovalami tartózkodásunkról is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése