A szamádhiban lévő elme

Újabb részlet Gregor Maehle Ashtanga-könyvéből:

"Az eksztázis legmagasabb szintje az, amit a százzal való hatszori szorzással fejezhetünk ki, ami azt jelenti – Jágjavalkja szerint, aki történelmi szempontból az egyik legnagyobb autoritás volt e kérdésben – a szamádhi annak az eksztázisnak a milliárdszorosát adja, amit az ideális emberi élet összességében adhat. Az indiai szövegek néha túloznak a kijelentéseikben, amikor ezeket az állapotokat ecsetelik, ezt a tendenciát sztutinak (dicsőítés, reklám, költői túlzás) nevezzük. Úgy tűnik azonban, hogy Jágjavalkja nem osztozik ebben a tendenciában, és a lejegyzett párbeszédekből és általa hátrahagyott szövegekből ítélve, kétségtelen, hogy az említett eksztatikus állapotok mindegyikét ismerte és tanulmányozta.

A szamádhi az az ág, amelyiken keresztül az elme és a tudatalatti feltételekhez kötöttsége megszűnik – és ehhez a folyamathoz időre van szükség. Az a feltételekhez kötöttség (vászaná), ami az életünk során hat ránk, félelmeket, vágyakat, elvárásokat, előítéleteket stb. hoz létre, és ezek megakadályozzák azt, hogy a valóságot úgy lássuk, ahogy van, mert kivetülnek arra, amit látunk. Amikor az évek hosszán rárakódott üledéket sikerül eltávolítani, először pillanthatjuk meg a világot és az önvalót úgy, ahogy vannak.

Ha a meditációt (dhjánát) széllessávú kapcsolatnak nevezzük a meditációnk tárgyával, akkor a szamádhit annak a képességnek kell nevezni, hogy valós időben le tudjuk tölteni a meditációnk tárgyának hologramját.

(A tárgy ebben az esetben nem egy „dolgot” jelent. A meditáció tárgya bármilyen, meditációra alkalmas objektum lehet. Az alkalmasság azt jelenti, hogy a tárgy nem hozza izgalomba az elmét, de nem is untatja, ehelyett stimulálja annak bölcsességét és intelligenciáját. Az ilyen tárgy szattvikusnak (szentnek) tekinthető. A szentírások sok szattvikus tárgyat felsorolnak: például az Óm szimbólum vagy hang, a lótuszvirág, a Hold, egy csillag, egy csakra, a szívben lévő hang vagy fény, egy tanmátra (finom fizikai elem), a megismerés belső eszközei, mint az elme, egó, intellektus, és a Legfelsőbb Lény különböző megnyilvánulásai. A meghatározás kizárja magát a tudatot, amelyik a meditáció alanya, éppen ezért sohasem lehet a tárgya.)

Más szavakkal, abban a pillanatban, hogy a szamádhiban lévő elme rögzíti magát egy tárgyra, képes reprodukálni a tárgy valósághű mását. Az a képesség, hogy pontosan le tudjuk másolni a tárgyakat az elménkben, azt jelenti, hogy életünkben először képessé válunk úgy látni a világot, ahogyan van, és nem csak ugyanazt a sápadt, poros, kopott és eltorzult mását, amiről azt hisszük vagy sejtjük, hogy milyen lehet. Ez valójában a legteljesebb forradalom, ami az emberi elmével történhet. Ez azt jelenti, hogy az elme tartalma azonossá vált a valósággal. Ez azt jelenti, hogy az elme tartalma azonossá vált a valósággal. Más szavakkal, az, ami az elmében van, most ugyanolyan valóságos, mint a kinti valóság, és így hatékonyan megszünteti a különbséget a bent és a kint között.

Ha az elme egyszer eléri azt a szeplőtlen állapotot, képessé válik arra, hogy valóságot teremtsen. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy a koncentráció ezen szintjén az, ami az elmében van, olyan valóságossá válik, hogy a valóságban is megnyilvánul. Ez magyarázza a jógik, sziddhák és risik különböző képességeit, amelyeket Patandzsali a Jóga-szútra harmadik fejezetében leír."