"2. 23. szva-szvámi-saktajóh szvarúpópalabdhi-hétuh szamjógah
szva – saját; szvámí – mester; saktajóh – a két erőnek; szvarúpa – sajt lényegi természete; upalabdhi – szert tesz; hétuh – cél; szamjógah – összekapcsolódás.
A [látó és a látott] találkozása a tulajdonos és a tulajdon kétféle ereje természetének megértését okozza.
Itt van a világ, és a részei vagyunk. Illetve pontosabban mi vagyunk a tartalom-mátrix, amelyben megjelenik. És mivel ez a mátrix mindent magába foglal, minden elképzelhető világ meg fog jelenni benne. Ez a mátrix, a Brahman mindennek a méhe, és határtalan potenciállal rendelkezik. Mint ahogy egy anya sem rohanhat el a szülés elől, amikor eljön az ideje, a tudatnak is tudatában kell lennie annak, ami megjelenik előtte. Az értékelés nem a tudat hatáskörében van, mivel az forma nélküli.
A szútra azt mondja, hogy az alany és a tárgy találkozása mindkettő természetének megértését eredményezi. Ha a találkozás nem jönne létre, akkor az alany sohasem válna látóvá vagy tulajdonossá, mert nem lenne mit látni. Sohasem valósítanánk meg a tudatot, mint a végtelen teret, mivel a térnek csak akkor van jelentősége, ha tárgyak és érző lények jelennek meg benne. Más szavakkal, a világnak, vagyis a látottnak a megjelenése kell ahhoz, hogy a tudat tér-természetét elő tudja hozni. A látott megjelenése szükséges ahhoz, hogy a látó önmagát a látóként tapasztalhassa meg. Más szavakkal, ha a látó nem lát semmit, akkor végső soron nem is látó igazán. Ha a tudat számára nem biztosítjuk a tárgyakat (a világot), amiket tudatosíthat, akkor nem tudja kifejleszteni a tudatosság tulajdonságát.
Sankara a tükör és a benne tükröződő arc hasonlatát használja. Csak a kettő találkozása és az egyiknek a másikon keresztül történő leírása után tudjuk mindkettő természetét felfogni. A tudat a tükörhöz nagyon hasonló módon működik. Mindkettő természete csak akkor tapasztalható meg, ha tárgyak vannak jelen. Mindkét esetben először késztetést fogunk érezni, hogy élvezzük és felfogjuk a bennük felmerülő tárgyakat. Miután a tárgyak többször is megjelentek, a tudat tükörszerű tulajdonságához kezdünk el vonzódni, amely által a tudat hűen tükröz bármit, ami megjelenik benne, anélkül, hogy egyáltalán befolyásolná, vagy módosítaná azt. Ez a tudat tulajdonsága: nem cselekszik.
Az elmét egy festőművészhez lehetne hasonlítani, aki a mi tükörképünket festi. A festő a saját perspektíváját fogja képviselni, a rólunk alkotott benyomását, a hangulatát; igazából az egész múltja együtt fog működni, hogy létrehozza az ő rólunk alkotott képét. Lehet, hogy ez sokkal hízelgőbb, mint a tükörbe nézni, de, ahogy Patandzsali mondja a 2.20. szútrában: „A látó csak lát, mindenféle szándék nélkül.” És pontosan ugyanígy lát a tükör is: anélkül, hogy bármiféle szándéka lenne a dolgokat szebbé vagy csúfabbá tenni. Ha ott van egy tárgy előtte, az nem okoz változást a tükörben (feltéve, ha nem egy kalapácsot vagy téglát vágnak hozzá nagy erővel). Ezt a tulajdonságát szemlélve megérthetjük a tudat sebezhetetlenségét, amit semmilyen megnyilvánulás nem érint meg.
Vjásza elmagyarázza a kommentárjában, hogy a látó a látás céljából kapcsolódik össze a látottal. Ebből a látásból a világ természetének ismerete fakad, amit élménynek vagy kötöttségnek neveznek. Miután elegendő kötöttséget tapasztalt, a látó természetének ismerete származik belőle, ami a felszabadulás. Ez dióhéjban a jógikus nézet. De, folytatja Vjásza, a világ megtapasztalása nem a felszabadulás oka, mivel a felszabadulás a kötöttség vége vagy hiánya. A kötöttséget a félreértés hozza létre, a felszabadulást pedig a megkülönböztető képesség. Úgy tűnik, hogy keresztül kell menünk a félreértés folyamatán, mielőtt szert teszünk a megkülönböztetésre. Ezt a folyamatot szamszárának (feltételekhez kötött létnek) nevezzük."
szva – saját; szvámí – mester; saktajóh – a két erőnek; szvarúpa – sajt lényegi természete; upalabdhi – szert tesz; hétuh – cél; szamjógah – összekapcsolódás.
A [látó és a látott] találkozása a tulajdonos és a tulajdon kétféle ereje természetének megértését okozza.
Itt van a világ, és a részei vagyunk. Illetve pontosabban mi vagyunk a tartalom-mátrix, amelyben megjelenik. És mivel ez a mátrix mindent magába foglal, minden elképzelhető világ meg fog jelenni benne. Ez a mátrix, a Brahman mindennek a méhe, és határtalan potenciállal rendelkezik. Mint ahogy egy anya sem rohanhat el a szülés elől, amikor eljön az ideje, a tudatnak is tudatában kell lennie annak, ami megjelenik előtte. Az értékelés nem a tudat hatáskörében van, mivel az forma nélküli.
A szútra azt mondja, hogy az alany és a tárgy találkozása mindkettő természetének megértését eredményezi. Ha a találkozás nem jönne létre, akkor az alany sohasem válna látóvá vagy tulajdonossá, mert nem lenne mit látni. Sohasem valósítanánk meg a tudatot, mint a végtelen teret, mivel a térnek csak akkor van jelentősége, ha tárgyak és érző lények jelennek meg benne. Más szavakkal, a világnak, vagyis a látottnak a megjelenése kell ahhoz, hogy a tudat tér-természetét elő tudja hozni. A látott megjelenése szükséges ahhoz, hogy a látó önmagát a látóként tapasztalhassa meg. Más szavakkal, ha a látó nem lát semmit, akkor végső soron nem is látó igazán. Ha a tudat számára nem biztosítjuk a tárgyakat (a világot), amiket tudatosíthat, akkor nem tudja kifejleszteni a tudatosság tulajdonságát.
Sankara a tükör és a benne tükröződő arc hasonlatát használja. Csak a kettő találkozása és az egyiknek a másikon keresztül történő leírása után tudjuk mindkettő természetét felfogni. A tudat a tükörhöz nagyon hasonló módon működik. Mindkettő természete csak akkor tapasztalható meg, ha tárgyak vannak jelen. Mindkét esetben először késztetést fogunk érezni, hogy élvezzük és felfogjuk a bennük felmerülő tárgyakat. Miután a tárgyak többször is megjelentek, a tudat tükörszerű tulajdonságához kezdünk el vonzódni, amely által a tudat hűen tükröz bármit, ami megjelenik benne, anélkül, hogy egyáltalán befolyásolná, vagy módosítaná azt. Ez a tudat tulajdonsága: nem cselekszik.
Az elmét egy festőművészhez lehetne hasonlítani, aki a mi tükörképünket festi. A festő a saját perspektíváját fogja képviselni, a rólunk alkotott benyomását, a hangulatát; igazából az egész múltja együtt fog működni, hogy létrehozza az ő rólunk alkotott képét. Lehet, hogy ez sokkal hízelgőbb, mint a tükörbe nézni, de, ahogy Patandzsali mondja a 2.20. szútrában: „A látó csak lát, mindenféle szándék nélkül.” És pontosan ugyanígy lát a tükör is: anélkül, hogy bármiféle szándéka lenne a dolgokat szebbé vagy csúfabbá tenni. Ha ott van egy tárgy előtte, az nem okoz változást a tükörben (feltéve, ha nem egy kalapácsot vagy téglát vágnak hozzá nagy erővel). Ezt a tulajdonságát szemlélve megérthetjük a tudat sebezhetetlenségét, amit semmilyen megnyilvánulás nem érint meg.
Vjásza elmagyarázza a kommentárjában, hogy a látó a látás céljából kapcsolódik össze a látottal. Ebből a látásból a világ természetének ismerete fakad, amit élménynek vagy kötöttségnek neveznek. Miután elegendő kötöttséget tapasztalt, a látó természetének ismerete származik belőle, ami a felszabadulás. Ez dióhéjban a jógikus nézet. De, folytatja Vjásza, a világ megtapasztalása nem a felszabadulás oka, mivel a felszabadulás a kötöttség vége vagy hiánya. A kötöttséget a félreértés hozza létre, a felszabadulást pedig a megkülönböztető képesség. Úgy tűnik, hogy keresztül kell menünk a félreértés folyamatán, mielőtt szert teszünk a megkülönböztetésre. Ezt a folyamatot szamszárának (feltételekhez kötött létnek) nevezzük."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése