Milyen a Zen pasi?

Olvastam egy érdekes cikket a napokban "The Problem with Zen Boyfriends" címmel, Mariana Caplan tollából. Csak egy bekezdést idézek belőle fordításban, de érdemes az egész cikket átolvasgatni, megtörtént esetek vannak benne :-).

"Saját spirituális fejlődésem bizonyos állomásán egy újfajta embertípust kezdtem el bevonzani, akiket idővel elneveztem "Zen pasinak". Ez esetben kötetlenül használom a "Zen" kifejezést, mert nem kell, hogy feltétlenül Zen-buddhista legyen az illető, hogy ebbe a kategóriába essen. Lehet tibeti buddhista, szúfi, vagy akár valamelyik titokzatos jógairányzat követője. Minél szigorútt a hagyomány, amit követ, annál jobban jár. A Zen pasit az a mód határozza meg, ahogyan ügyesen kifogásként használja a spirituális eszméket és gyakorlatokat abbéli félelmében és aziránti elutasításában, hogy bármiféle valódi kapcsolatban legyen egy nővel. Túlzottan azonosítja magát a nemi szervével ahhoz, hogy szerzetesi cölibátus-fogadalmat vegyen, és ugyanakkor nem azonosítja magát   annyira ennek következményeivel, hogy felelősséget vállaljon rájuk. Az eredmény: egy valódi férfi szofisztikált, távloságtartó és nagyon intelligens másolata."

Azért gondolkodtam el ezen az egész dolgon, mert tömegével látok olyan kapcsolatokat magam körül, ahol az egyik, vagy mindkét fél menekül a saját félelmei elől. A jóga pedig a félelmeink legyőzéséről szól, és ha valakinek nem sikerül ezt a saját életében és partnerkapcsolatában gyakorolnia, akkor valószínűleg csak a bőréig hatolt még a jóga tana, és nem a szívéig. Nem azt mondom, hogy könnyű dolog az embernek szembenéznie a félelmeivel, önnön tökéletlenségével és hibáival, de valahol meg kell tenni, hiszen a jóga önmagunk megismeréséről szól. És szerintem a partnerkapcsolat nagyon sokat segíthet ebben, ha megtalálod a megfelelő partnert, és eléggé őszintén tudsz viszonyulni hozzá.

Ezt a dolgot viszont valószínűleg hátráltatja az a tendencia, ami már-már társadalmi méreteket ölt, és valóban nem lehet rendeletekkel, erkölcsi irányelvekkel vagy valamiféle retorziókkal szabályozni szerintem. Igazából az, ha valaki túlzottan ragaszkodik a szabályokhoz, és büntetéssel próbál valakit rákényszeríteni azok betartására, szintén a belső tartás, az értékrenddel való tényleges azonosulás hiányára utal. Minél fejlettebb valaki tudatilag, annál inkább tud élni az önkéntes választás jogával, akár a szabályok betartására, akár azok megszegésére vonatkozóan.

Lehetséges, hogy "Zen csajok" is vannak, de én általában inkább azt tapasztalom, hogy a nők genetikájába egy meglehetősen egyértelmű program van bekódolva: "Találd meg a pasit, aki mellett biztonságban érzed magad, legyél a felesége, szülj neki gyerekeket, és bízz benne, hogy nem fog magadra hagyni." A nők többsége ezt igyekszik megvalósítani a viselkedésével, vagy jobban, vagy rosszabbul. Csak akkor pörög félre a program, ha a külső behatások ezt nem teszik lehetővé, vagy ritkább esetben, ha már eleve olyan szamszkárákkal és vászanákkal érkezik valaki, ami megzavarja az anyaként történő funkcionálást. A külső behatások között itt főleg azt említeném, ha a pasik kihasználják (akár már gyerekkorban is), visszaélnek a bizalmával, vagy éppen nem vállalnak rá felelősséget. Ilyenkor a nő vagy karrierista szingli lesz, vagy vérszomjas ragadozó, aki ugyanúgy használni akarja a férfiakat, mint ahogyan vele tették ezt. 

De ne menjünk most bele a pszichológiába, maradjunk a Zennél! Mellesleg egy filozófus PhD csajjal lehet, hogy nekem is meggyűlne a bajom, mert ha egy nő túlzottan realista, és vág az esze, mint a penge, akkor a férfi ösztönösen fenyegetve fogja érezni magát, és eleve megközelíthetetlen védekező üzemmódba megy át. Mindaz azonban nem mentesíti a férfiakat attól, hogy ha mániákusan kerülik a felelősséget egy kapcsolatban, akkor az az esetek többségében nem fog működni.

Nemrégiben egy filmben hallottam ezt a kijelentést, és szerintem nagyjából ez meg is állja a helyét: "A nőknek pénz kell, meg biztonság. Az egyáltalán nem számít, hogy hogyan nézel ki." Nos, nézzük akkor a Zen férfiak esetét. Ugyanis én mániákusan háklis vagyok arra, amikor a spiritualitást kifogásként használja valaki arra, hogy felelősséget vállaljon a saját életére és kapcsolataira. Szerintem a társadalom legnagyobb baja éppen az, hogy tele van felelőtlen, impotens férfiakkal, és így a nők valahol kénytelenek önmagukban előhozni a férfierőt, ami aztán a férfiakban még több félelmet kelt.

A régmúlt korok kultúráiban a férfiak számára természetes volt, hogy eltartják a családjukat. Ma sok olyan kapcsolatot látok, ahol a nő tartja el a férfit, fizeti a hitelt, otthont teremt, menedzseli a családot stb. A férfi pedig a hobbijainak él, ami lehet akár a spiritualitás is. Tehát ha egy pasi nem tudja a pénzt letenni az asztalra, akkor ott már gáz van. Utána jön az, hogy jólesik neki egy partnerkapcsolat, de különösebb felelősséget nem szeretne vállalni. Ebből jött létre az élettársi kapcsolat intézménye, ami az esetek java részében egy ko-dependens dolog. Együtt vagyunk, hogy mégse éljünk egyedül, de azért annyira nem szeretjük egymást, hogy összeházasodjunk. 

A nők java része pedig úgy van beprogramozva, hogy ha egy férfi elkezd udvarolni neki, ő pedig odaadja a szívét (meg a testét-lelkét) neki, akkor arra számít, hogy mondjuk egy éven belül a férfi megkéri a kezét, utána feleségül veszi, és gyerekeik lesznek. És utána nem hagyja magára, hanem fel is neveli a gyerekeiket. A Zen pasinál ez a program már az eljegyzés előtti fázisban megakad, és a kapcsolatuk további része a várakozásról és a reménykedésről szól, amíg a férfi azt nem mondja, hogy neki most "időre" és "térre" van szüksége. Az intimitás sokak számára nagyon félelmetes, mert egy kapcsolatban le kell vetkőzni azokat az allűröket, amelyeket akár a munkahelyünkön, akár a társadalmi kapcsolatainkban felhasználhatunk a védekezésre.

Erre az egész jelenségre talán egyetlen gyógyszer van, és az nem kívülről jön, csakis belülről. Önmagunkon belül kell megtalálni azt az igényt, hogy felelősséget vállaljunk a saját életünkre, és tegyünk eleget a kötelezettségeinknek. Bár a partnerkapcsolat, a család, és az anyagi test mind átmenetiek, mégis, a nagy jóga-guruk és még a nagy bölcsek is családban éltek, mert ez a közeg biztosította azokat a pszichológiai igényeket, amiket a legtöbb ember magányosan egy barlangban meditálva nem tud kielégíteni. Máskülönben a himalájai barlangok csak úgy hemzsegnének a cölibátusban élő jógiktól, de egyelőre nem ez a helyzet. 

Oda kell figyelni tehát, hogy az anyagi ragaszkodásról való lemondás ne egy menekülés legyen a felelősség elől, amikor a kellemest megtartjuk, de félünk elköteleződni. Ilyenkor ugyanis az ember azt választja, hogy önmagát szereti a legjobban, és mások legfeljebb asszisztálhatnak neki ebben. Az önzetlen odaadás gyakorlása sok mindenki számára egy nagy lépés lehet előre a valódi spiritualitás útján, míg a félelmeink dédelgetése és spirituális köntösbe bújtatása csupán a tényleges fejlődés elodázását jelenti. Mindekinek magának kell eldöntenie, hogy mit szeretne, és mire képes, és az élet meg fogja mutatni, hogy a döntései mennyivel viszik közelebb tényleges önvalójához.