Érdemes-e várni a csodára?

Sok ember a környezetemben úgy ítéli meg, hogy földünkön, kontinensünkön, illetve takaros kis hazánkban egyre súlyosbodik a helyzet. Persze mindez nézőpont kérdése, hiszen tudjuk, hogy minden helyzetből lehet tanulni, mindegyikben lehet fejlődni. Illetve Patandzsali azt mondja, hogy az anyagi világban a látszólag kedvező események is a szenvedés forrásai, hiszen itt a boldogság és boldogtalanság kettőssége folyamatosan libikókázik. 

Az egyik általános tendencia, amit látok magam körül, az, hogy az emberek félnek. Egyre jobban félnek a létbizonytalanságtól, a válságtól, az Új Világrendtől, a politikai hatalmaktól, a védőoltásoktól és még ki tudja mi mindentől. Persze azt tudjuk, hogy a halálfélelem egy nagyon nehezen leküzdhető ösztön, és csak a legmagasabb szintű jógik és bölcsek képesek teljesen megszabadulni tőle. De a félelemről és a paráztatásról majd egy külön bejegyzésben szeretnék értekezni.

A másik általános tendencia, amiről most részleteseben szólnék, a csodavárás. Valószínű, hogy az emberek által az élethelyzetük szubjektíven vagy objektíven érzékelhető rosszabbodása, a mélyülő feszültségek is a táptalajai ennek az indokolatlan csodavárásnak. Hiszen ha az ember úgy érzi, hogy képtelen felülkerekedni a körülményein, vagy függetleníteni magát tőlük, vagy elfogadni őket és jó képet vágni hozzá, akkor elkezd valamilyen indokolatlan csodában reménykedni, ami oldja az elméjében a feszültséget. Ezt a mentalitást a "fény az alagút végén" kifejezéssel szoktuk megfogalmazni. vagyis, amíg hiszünk benne, hogy a jelenlegi nehézségek és megpróbáltatások nem cél nélküliek, hanem minden egyes probléma és szenvedés közelebb visz a "megváltáshoz", addig össze tudjuk szedni a lelki erőt magunkban, hogy elviseljük őket, de ha elveszítjük a reményt, akkor már a mindennapok elviseléséhez sem lesz erőnk. 

Én már önmagában lelki gyengeséget vélek felfedezni azokban, akik úgy gondolkodnak, hogy nem tehetnek semmit az élethelyzetük megváltoztatásáért, csak ölbe tett vagy imára kulcsolt kézzel várnak a megoldásra, ami valahonnan kívülről vagy felülről fog érkezni, ahelyett, hogy tennének valamit, ami megváltoztatja a világot. Gandhi is azt mondta, hogy "Te magad légy az a változás, amit a világban látni akarsz", és ezzel teljesen egyet is értek. Akinek a hite csak arra elég, hogy reménykedjen abban, hogy majd valamikor jobb lesz az vajmi kevés szerintem. Akkora hittel kell rendelkeznünk, hogy sohase kételkedjünk benne: a mi tetteink képesek megváltoztatni, jobbá tenni a világot, és minden egyes ember tehetsége, eltökéltsége, akaratereje számít. 

A "csodavárók" egyik csoportja az ezó mókusok, akik szerint földönkívüli lények élnek tömegével föld alatti támaszpontokon, és amikor a politika végképp csődöt mond, akkor előjönnek, és megmentik az emberiséget attól, hogy önkezével pecsételje meg saját és bolygója sorsát. Mások szerint az angyalok jönnek, vagy pedig az "üreges föld" atlantiszi lakói, satöbbi. A lényeg az, hogy majd valamilyen magasabb intelligenciával rendelkező lények hirtelen helyrehozzák és hatályon kívül helyezik mindazt a hülyeséget, amit az emberi faj az elmúlt százötven évben véghezvitt. 

A másik csoport a vallásos emberek bizonyos része. nem azt mondom feltétlenül, hogy a vallás rossz, de amikor valaki úgy viszonyul hozzá, hogy "Nem kell megoldanom az életem problémáit, nem kell felelősséget vállalnom semmire, mert a Jóistenke majd mindent megold", az szerintem nem igazi vallásosság, inkább csak egy menekülés a valóság elől. 

Az ember akkor éri el élete tökéletességét, ha nem menekül a felelősség alól, nem másoktól várja a megoldást a problémákra, amiket ő maga hozott létre a helytelen döntéseivel, és cselekszik. Valóban, a jóga azt tanítja, hogy nem mi vagyunk a cselekvők, hanem csak szemtanúk vagyunk, hiszen a tudat nem cselekszik, és vágyak nélküli. Krisna azonban felhívja a figyelmet a Bhagavad-gítában, hogy a kezdő jóginak a cselekvés útját kell járnia, mert ha a tétlenségbe merül azzal csak becsapja önmagát és a környezetét. Méghozzá meg kell tanulnia ragaszkodás nélkül, kötelességből cselekedni, mert így szabadulhat ki a karma szövevényéből, és így keveredhet ki az ismétlődő születés és halál körforgásából, amit szüntelenül megújuló vágyai okoznak. 

Nagyon nehéz vágy nélkülivé válni és ugyanakkor motiváltnak maradni. A motiváció hiánya ugyanis nem azonos a vágyaktól való mentességgel. Gyakran csak lustaság, apátia, "Zen", ahogy a múltkoriban elemeztük a párkapcsolatokról szólva. A Földnek nem érdektelen csodavárókra vagy depressziós halálvárókra van szüksége, hanem a szív forradalmáraira, akik tudják, hogy mi a céljuk, meg merik tenni azt, amire szükség van az elérésükhöz, és el is érik őket. 

Ez az egész gondolatmenet végülis arról jutott eszembe, hogy Patandzsali olyan hosszasan elemezgeti a különböző természetfeletti képességeket a Jóga-szútra harmadik fejezetében, miközben figyelmeztet rá, hogy mindezek csak akadályok a felszabadulás elérésében. Viszont egyértelművé teszi, hogy ezek a képességek csak a tudatlan emberek szemében csodák, hiszen ők nem értik, hogyan működnek, és hogyan lehet elérni ezeket a képességeket, vagyis megmagyarázhatatlan csodának tekintik őket. És ha valaki csodákat tud, akkor bizonyára képes megoldani az életem problémáit is, mert én nem hiszek abban, hogy én meg tudom oldani. 

Persze megváltók, messiások, varázsguruk és kívánságteljesítő angyalok nincsenek. Mindenki azt kapja, ami jár, és amiért megdolgozik. A bölcsek tudást adnak, ami hatalom annak a kezében, aki hisz önmagában. A hitetlenek számára viszont a tudás csak probléma, mert megbolygatja rózsaszínű álmokat, amelynek semmi köze a valósághoz. A saját problémáinkat csakis mi saját magunk tudjuk megoldani, bármennyire is globálisnak és rajtunk kívül állónak tűnek. A forradalom belül kezdődik, a szívben., az elmében, és ha ott lezajlott, akkor meghajol a kanál, és számsorokra hullik a Mátrix, ami mögött felsejlik a végső, megnyugtató, örök Valóság.