" 2.17. drastri-drisjajóh szamjógó héja-hétuh
drastri – a látó; drisjajóh – a látott; szamjógó – összekapcsolódása; héja – az elkerülendő; hétuh – oka.
Az elkerülendő [fájdalom] oka a látó és a látott összekapcsolódása.
Sok népszerű félreértés kering a jógával kapcsolatban, különösen a New Age-körökben. A jógát a test, elme és lélek összekapcsolódásának nevezik, és a könyvek azt hangoztatják, hogy a boldogság a cselekvő és a cselekvés teljes összekapcsolódásában rejlik. „Válj eggyé mindennel, ami van” – ez egy másik népszerű kifejezés. Patandzsali mindezeket az elképzeléseket elsöpri azzal az állítással, hogy a szenvedés oka pontosan a látó és a látott összekapcsolódása. Pontosan azt az egyesülést, amire a kortárs félremagyarázók szerint törekedni kell, az ősi tanítók a szenvedés gyökerének tekintették.
Vjásza azt mondja, hogy, mint egy orvosi tanulmány, ami négy részre oszlik – a betegség, a betegség oka, az egészséges állapot és a gyógymód – a jóga is négy részből áll. A betegség a feltételekhez kötött lét (szamszára); a betegség oka a látó és a látott hamis egyesülése, amit a tudatlanságon keresztül élünk meg; az egészséges állapot a szabadság (kaivalja), amit transzcendentális egyedüllétnek is fordíthatunk, mivel a tudat szabad és nem érinti meg a világ. A gyógymód, amivel elérhetjük ezt az egészséges állapotot, a diszkriminatív tudás (vivéka khjátéh), vagyis a látó és a látott közötti különbség ismerete.
Vjásza arra is rávilágít, hogy az önvalóra/tudatra nem lehet szert tenni, és nem lehet elkerülni, ami értelmetlenné teszi a lelki ösvény fogalmát, mivel nincs hová menni. A folyamat és haladás fogalmait is értelmetlenné teszi. Mivel a tudat örök, meg nem teremtett, és sérthetetlen, ezért nem lehet elérni. Megfigyeli, rávilágít a törekvése, hogy elérjük, de nem változik meg a folyamatban.
Az a rendszer, ami ennek megvalósításával foglalkozik, a Védánta. Ez a legközvetlenebb út a szabadsághoz, de sok ember nem tudja felfogni azt, hogy már eleve szabad. A jóga rendszerét azok számára tervezték, akik valamennyivel tudatlanabbak. Szükségük van arra az illúzióra, hogy haladnak valahová annak érdekében, hogy végeredményben ráébredjenek arra a megértésre, hogy sohasem voltak különállók a céljuktól. Más szavakkal ez egy nagyon leegyszerűsített, könyörületes megközelítés a Védánta dagályos magaslataihoz viszonyítva, ami egy intellektuálisan sokkal haladóbb megközelítés.
Patandzsali az előző szútrákban elmagyarázta a szenvedés öt forrását, azzal az állítással zárva a témát, hogy a megkülönböztetéssel rendelkezők számára minden feltételekhez kötött létezés fájdalom. A feltételekhez kötött létet itt az orvosi rendszer első részeként, a betegségként írja le. Most pedig a betegség második aspektusára koncentrál, az okára. A diagnózisa az, hogy az ok a látó és a látott hamis egyesülése. A látó a tudat (purusa), ami a tudatosság. A látott nem csak az egész tárgyakból álló világ, hanem a belső eszköz (antahkarana) is, ami az intellektusból, elméből és egóból áll.
Képzeljük el azt, hogy egy képernyő előtt ülünk, és egy horrorfilmet nézünk. Ha azonosítjuk magunkat a képernyőn feltűnő szereplőkkel, ha a film magába szív, akkor a horror által okozott szenvedés valóságossá válik. Lehet, hogy elkezdünk izzadni, vagy felgyorsul a pulzusunk. Úgy törhetünk ki ebből a szenvedésből, hogy rájövünk: nem a mi életünk játszódik a képernyőn, hanem csak megfigyelők vagyunk. Ugyanígy a jóga azt mondja, hogy mi – a tudat – nem az ügynök, a cselekvő elv vagyunk a világban. Helyette mi vagyunk a tiszta tudatosság, amely előtt megjelenik a test, az elme és az egó. Az egoikus testet/elmét a környezet (prakriti) részeként látjuk, és nem a valódi természetünkként (purusa). Ugyanez a gondolat áll a Bhagavad-gítában is (2.27.): „A tetteket minden esetben a prakriti gunái hajtják végre. Az, akinek az elméjét megzavarta az egoizmus, önmagát hiszi a cselekvőnek.”
Emlékezzünk vissza, hogy a 2.6. szútrában Patandzsali úgy határozza meg az egoizmust, hogy a látó és a látás erőit egy egységbe rendezi. Itt, a 2.17. szútrában egy univerzálisabb kijelentést tesz, ahol a látottba a látást is beleveszi, ami a kognitív elv. A két szútra azt állítja, hogy nem vagyunk sem a látás (elme), sem a látott (világ), hanem a tudat vagyunk. Ha az önvalónkat (ami tiszta, tartalom nélküli, határtalan, tulajdonságok nélküli, végtelen tudat) azonosítjuk az elménkkel, az egónkkal vagy annak tartalmával, akkor ezt az azonosítást határozza meg a szenvedés okaként."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése