"2.15. parináma-tápa-szamszkára-duhkhairgunavritti-viródháccsa duhkhaméva szarvam vivékinah
parináma – következmény; tápa – fájdalom; szamszkára – benyomás; duhkhaih – a háromféle szenvedés által; guna – a három minőség; vritti – az elme változása; viródhát – ellentétes; csa – és; duhkham – gyötrelem; éva – csupán; szarvam – minden; vivékinah – azoknak, akik rendelkeznek a megkülönböztetés képességével.
A megkülönböztető képességgel rendelkezők számára mindez csupán fájdalom, amit a változó gunák konfliktusa, a változás gyötrelme és a tudatalatti benyomások miatti szenvedés okoz.
Minden egyes élmény, amelyben elmulasztjuk megvalósítani valódi természetünket, mint végtelen tudat, a végén szenvedéshez vezet. Ennek csak azért nem vagyunk tudatában jelen pillanatban, mert a fájdalom múltbeli élményeinek köszönhetően zsibbadttá és érzéketlenné váltunk.
A látszólag kellemes dolgok egy másik fajta problémát jelentenek. Míg a közvetlen fájdalom arra ösztönözhet bennünket, hogy azt kutassuk, ami örök (a tudatot), az élvezet hajlamos erősíteni a kötődésünket ahhoz, ami átmeneti (a testhez). Minél több élvezetet tapasztalunk meg, annál jobban azonosítjuk magunkat a közeggel, amin keresztül megtapasztaljuk – a testtel, az érzékekkel és az elmével.
Az életünk bizonyos pontján ráébredünk, hogy a test szét fog esni, így elérhetetlenné téve az élvezetet, és félelemmel reagálunk erre a felismerésre. Elkezdünk több élvezetet hajszolni, hogy elfedjük a félelmet. Gyakran elvárjuk az élvezetet, és boldogtalanok vagyunk, mert nem kapjuk meg. Vagy pedig emlékezünk az élvezetre, és ezért nem tudjuk élvezni azt, amit a jelen pillanat fel tud ajánlani nekünk. Az élvezet hajlamos a múltba vinni a gondolatainkat (a korábban átélt élvezetek felé) vagy a jövőbe (a várt élvezetek felé). Mindkettő elvezet bennünket a jelentől.
Persze ne értsük félre itt a jógát: a jóga nem az örömünket próbálja elrontani. De hogyha a szabadságot (kaivalja) és a gyönyört (ánanda) keressük, akkor meg kell értenünk, hogy semmi átmeneti nem fog bennünket oda juttatni. A vagyon mellett az élvezet lett az Isten a nyugati társadalomban. A társadalmunk azért folyamodik ezekhez az istenségekhez, mert minden tudásunkat elveszítettük az eredeti természetünket illetően. Buddha azt tanította, hogy minden élvezet fájdalom, mert elkerülhetetlenül el fogunk veszíteni mindent, amihez elkezdtünk ragaszkodni. És akkor fájdalmat élünk át.
A nyugati társadalom azt ígéri, hogy az élvezetek keresése a boldogsághoz vezető út, és azokat tartjuk sikeresnek, akik a legerősebben ragaszkodnak vágyaik beteljesítéséhez. A boldogság indiai elképzelése az élvezet utáni sóvárgás hiánya, ami az elégedettség. Gondoljuk át! Ha feladjuk azt az elképzelést, hogy kívül kell megtalálnunk az elégedettséget, az lehetővé teszi annak a boldogságnak a megvalósítását, ami már eleve ott van. Mivel mélyen önmagunkon belül van, nem függ a külső stimulusoktól. Igazából a jóga szerint az élvezetek hajszolása fájdalomhoz fog vezetni.
A megkülönböztetéssel bíró ember (vivékin), vagyis az, aki különbséget tud tenni az önvaló és a nem-önvaló között, felismeri ezt a mechanizmust. Annak számára, aki meglátta az önvaló fényét, az élvezetek nem veszik fel a versenyt a határtalan szabadságban való létezéssel. Ha egyszer láttad az óceánt, az udvarodban lévő kis tavacska többé már nem izgalmas. Ebben a hasonlatban a tavacska a feltételekhez kötött lét (szamszára), az újjászületés körforgása. Ez a feltételekhez kötött lét fájdalmas a határtalan tudat óceánjával (Brahmannal) való eggyé válás eksztázisához hasonlítva.
Mi okozza a szamszára fájdalmát, ami a feltételekhez kötött létet jellemzi? Patandzsali a fájdalom három forrását sorolja fel, amiről a megkülönböztetéssel rendelkező ember tudatos, amelyek közül a tudatalatti benyomások (szamszkárák) által okozott fájdalom a legszemélyesebb. Például egy lány, akinek zsarnoki, erőszakos apja volt, tudatalatti benyomásokat fog hordozni ebből a tapasztalatból. Ezek a benyomások azt eredményezik, hogy zsarnoki, erőszakos partnerekkel kerül kapcsolatba, amikor felnő. Minden élmény olyan benyomást hagy, amely annak megismétlését idézi elő. A pszichoterápia egyes (de nem az összes) formái nehezen egyeztethetők össze a jógával, mivel azt az elképzelést támogatják, hogy a mélyen bennünk raktározott traumákat fel kell hozni a felszínre, újra kell élni, és utána (legalábbis elméletileg) el kell engedni. A jóga szerint a trauma újraélése megerősíti annak szorítását rajtunk, és igazából újabb lenyomatokat hoz létre, amelyek további traumatikus élményeket idézhetnek elő.
Más szavakkal, ha újraélünk egy traumát, akkor kevésbé valószínű, hogy el tudjuk engedni. Az olyan new age-kifejezések, mint hogy „Sok minden feljött mostanában bennem”, „Jelenleg intenzív folyamatok zajlanak bennem” igazából a feltételekhez kötöttségbe való mélyebb belegabalyodás jelei, ami további fájdalom-élményekhez vezet.
A jelenlegi nyugati kultúrában érdekes elképzelés az, hogy az érzelmek közelebb vannak az igazsághoz, mint a gondolatok. Mivel túl sokáig elnyomtuk az érzelmeinket, most próbáljuk behozni az elvesztegetett időt. A jógában az érzelmeket csupán az elme egyik megnyilvánulásának tekintjük, amelyek nem kevésbé automatikusak, mint a gondolatok. Az érzelmek igazából csak múltbeli helyzeteken alapuló érzések. Ha például magányosnak érzem magam, ez az érzelem csak a jelen pillanatra vonatkozik. Ha viszont a szeretteim hiánya az elutasítottság, másoktól való elszigeteltség és a kommunikációra való képtelenség általános hangulatába taszít, akkor azt helyesen úgy kellene kifejezni, hogy „átélem” a magányt. A magány egy múltbeli benyomás, ami „feljön” a jelenben, egy általános tendencia az elménkben, ami akkor ébred fel, ha a tárgya (a szeretteink hiánya) jelen van.
Ha valaki érzelmes, akkor ez ellentétben áll a jelenben levéssel. Jógikus szemszögből nézve ez csupán arra korlátozódik, hogy a múltra gondolunk, vagy múltbeli érzések után sóvárgunk. Egyértelmű, hogy az érzelmek nem a tényleges természetünket jelentik. Az az erő, amely tudatában van az érzelmeknek, az a jelenlét, amelyben felmerülnek az érzelmek, az a valódi természetünk (a tudat).
Az a személy, aki látja ezt a különbséget, a megkülönböztetéssel rendelkező (vivékin). Az ő számára még a trauma ellentéte is fájdalom, mivel az a fájdalomra adott reakció. Csak az önvalóban megállapodva vagyunk örökre szabadok."
parináma – következmény; tápa – fájdalom; szamszkára – benyomás; duhkhaih – a háromféle szenvedés által; guna – a három minőség; vritti – az elme változása; viródhát – ellentétes; csa – és; duhkham – gyötrelem; éva – csupán; szarvam – minden; vivékinah – azoknak, akik rendelkeznek a megkülönböztetés képességével.
A megkülönböztető képességgel rendelkezők számára mindez csupán fájdalom, amit a változó gunák konfliktusa, a változás gyötrelme és a tudatalatti benyomások miatti szenvedés okoz.
Minden egyes élmény, amelyben elmulasztjuk megvalósítani valódi természetünket, mint végtelen tudat, a végén szenvedéshez vezet. Ennek csak azért nem vagyunk tudatában jelen pillanatban, mert a fájdalom múltbeli élményeinek köszönhetően zsibbadttá és érzéketlenné váltunk.
A látszólag kellemes dolgok egy másik fajta problémát jelentenek. Míg a közvetlen fájdalom arra ösztönözhet bennünket, hogy azt kutassuk, ami örök (a tudatot), az élvezet hajlamos erősíteni a kötődésünket ahhoz, ami átmeneti (a testhez). Minél több élvezetet tapasztalunk meg, annál jobban azonosítjuk magunkat a közeggel, amin keresztül megtapasztaljuk – a testtel, az érzékekkel és az elmével.
Az életünk bizonyos pontján ráébredünk, hogy a test szét fog esni, így elérhetetlenné téve az élvezetet, és félelemmel reagálunk erre a felismerésre. Elkezdünk több élvezetet hajszolni, hogy elfedjük a félelmet. Gyakran elvárjuk az élvezetet, és boldogtalanok vagyunk, mert nem kapjuk meg. Vagy pedig emlékezünk az élvezetre, és ezért nem tudjuk élvezni azt, amit a jelen pillanat fel tud ajánlani nekünk. Az élvezet hajlamos a múltba vinni a gondolatainkat (a korábban átélt élvezetek felé) vagy a jövőbe (a várt élvezetek felé). Mindkettő elvezet bennünket a jelentől.
Persze ne értsük félre itt a jógát: a jóga nem az örömünket próbálja elrontani. De hogyha a szabadságot (kaivalja) és a gyönyört (ánanda) keressük, akkor meg kell értenünk, hogy semmi átmeneti nem fog bennünket oda juttatni. A vagyon mellett az élvezet lett az Isten a nyugati társadalomban. A társadalmunk azért folyamodik ezekhez az istenségekhez, mert minden tudásunkat elveszítettük az eredeti természetünket illetően. Buddha azt tanította, hogy minden élvezet fájdalom, mert elkerülhetetlenül el fogunk veszíteni mindent, amihez elkezdtünk ragaszkodni. És akkor fájdalmat élünk át.
A nyugati társadalom azt ígéri, hogy az élvezetek keresése a boldogsághoz vezető út, és azokat tartjuk sikeresnek, akik a legerősebben ragaszkodnak vágyaik beteljesítéséhez. A boldogság indiai elképzelése az élvezet utáni sóvárgás hiánya, ami az elégedettség. Gondoljuk át! Ha feladjuk azt az elképzelést, hogy kívül kell megtalálnunk az elégedettséget, az lehetővé teszi annak a boldogságnak a megvalósítását, ami már eleve ott van. Mivel mélyen önmagunkon belül van, nem függ a külső stimulusoktól. Igazából a jóga szerint az élvezetek hajszolása fájdalomhoz fog vezetni.
A megkülönböztetéssel bíró ember (vivékin), vagyis az, aki különbséget tud tenni az önvaló és a nem-önvaló között, felismeri ezt a mechanizmust. Annak számára, aki meglátta az önvaló fényét, az élvezetek nem veszik fel a versenyt a határtalan szabadságban való létezéssel. Ha egyszer láttad az óceánt, az udvarodban lévő kis tavacska többé már nem izgalmas. Ebben a hasonlatban a tavacska a feltételekhez kötött lét (szamszára), az újjászületés körforgása. Ez a feltételekhez kötött lét fájdalmas a határtalan tudat óceánjával (Brahmannal) való eggyé válás eksztázisához hasonlítva.
Mi okozza a szamszára fájdalmát, ami a feltételekhez kötött létet jellemzi? Patandzsali a fájdalom három forrását sorolja fel, amiről a megkülönböztetéssel rendelkező ember tudatos, amelyek közül a tudatalatti benyomások (szamszkárák) által okozott fájdalom a legszemélyesebb. Például egy lány, akinek zsarnoki, erőszakos apja volt, tudatalatti benyomásokat fog hordozni ebből a tapasztalatból. Ezek a benyomások azt eredményezik, hogy zsarnoki, erőszakos partnerekkel kerül kapcsolatba, amikor felnő. Minden élmény olyan benyomást hagy, amely annak megismétlését idézi elő. A pszichoterápia egyes (de nem az összes) formái nehezen egyeztethetők össze a jógával, mivel azt az elképzelést támogatják, hogy a mélyen bennünk raktározott traumákat fel kell hozni a felszínre, újra kell élni, és utána (legalábbis elméletileg) el kell engedni. A jóga szerint a trauma újraélése megerősíti annak szorítását rajtunk, és igazából újabb lenyomatokat hoz létre, amelyek további traumatikus élményeket idézhetnek elő.
Más szavakkal, ha újraélünk egy traumát, akkor kevésbé valószínű, hogy el tudjuk engedni. Az olyan new age-kifejezések, mint hogy „Sok minden feljött mostanában bennem”, „Jelenleg intenzív folyamatok zajlanak bennem” igazából a feltételekhez kötöttségbe való mélyebb belegabalyodás jelei, ami további fájdalom-élményekhez vezet.
A jelenlegi nyugati kultúrában érdekes elképzelés az, hogy az érzelmek közelebb vannak az igazsághoz, mint a gondolatok. Mivel túl sokáig elnyomtuk az érzelmeinket, most próbáljuk behozni az elvesztegetett időt. A jógában az érzelmeket csupán az elme egyik megnyilvánulásának tekintjük, amelyek nem kevésbé automatikusak, mint a gondolatok. Az érzelmek igazából csak múltbeli helyzeteken alapuló érzések. Ha például magányosnak érzem magam, ez az érzelem csak a jelen pillanatra vonatkozik. Ha viszont a szeretteim hiánya az elutasítottság, másoktól való elszigeteltség és a kommunikációra való képtelenség általános hangulatába taszít, akkor azt helyesen úgy kellene kifejezni, hogy „átélem” a magányt. A magány egy múltbeli benyomás, ami „feljön” a jelenben, egy általános tendencia az elménkben, ami akkor ébred fel, ha a tárgya (a szeretteink hiánya) jelen van.
Ha valaki érzelmes, akkor ez ellentétben áll a jelenben levéssel. Jógikus szemszögből nézve ez csupán arra korlátozódik, hogy a múltra gondolunk, vagy múltbeli érzések után sóvárgunk. Egyértelmű, hogy az érzelmek nem a tényleges természetünket jelentik. Az az erő, amely tudatában van az érzelmeknek, az a jelenlét, amelyben felmerülnek az érzelmek, az a valódi természetünk (a tudat).
Az a személy, aki látja ezt a különbséget, a megkülönböztetéssel rendelkező (vivékin). Az ő számára még a trauma ellentéte is fájdalom, mivel az a fájdalomra adott reakció. Csak az önvalóban megállapodva vagyunk örökre szabadok."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése