A nap és a hold

Újabb részlet Gregor Maehle Astanga-könyvéből:

"A középkori hatha-jóga írások sokat beszélnek arról, hogy a fejállás és a vállállás segítségével „legyőzhetjük” a halált és halhatatlanságra tehetünk szert. Úgy gondolták, hogy ez a következőképpen történik: A hold energetikai megfelelője a testen belül a fejben helyezkedik el, pontosan a lágy szájpadlás felső-hátsó részén. Ez ugyancsak a szusumná vége, amit brahma-randhrának neveznek, vagyis a Brahman kapujának. Anatómiailag ez a pont közel esik ahhoz, ahol a nyakszirt a gerinchez kapcsolódik. Úgy tartják, hogy ebből a „holdból” csepeg alá a halhatatlanság hűsítő nektárja, az amrita (mrita – halál, amrita – halálnélküliség). Ezt a nektárt más technikákban is használják, például a nabhó vagy khecsarí mudrában.

Az energetikai „nap” a testünkön belül a gyomorban található, ahol az emésztés tüze (agni) elhelyezkedik. A hold által kibocsátott halhatatlanság nektárjá belecsöpög a napba, ahol az emésztés tüze megsemmisíti. Amikor a nektár kimerül, bekövetkezik a halál. Ha a testünket megfordítjuk a térben, akkor a nap a hold fölé kerül. Így a gravitáció megakadályozza az amrita lecsepegését, és újra tudjuk hasznosítani. Az eredménynek a halhatatlanságot vagy az élet meghosszabbodását tartották. A fizikai halhatatlanság iránti érdeklődés azonban viszonylag újabb fejlemény a jóga történetében. Ahogy Mircea Eliade rámutatott, csupán Kr.u. 10000 után kezdett teret nyerni. Az eredeti jógahagyományban a halhatatlanságra úgy tettek szert, hogy megvalósították azt, ami önmagában halhatatlan: a purusát (tudatot).

A testtel való önazonosítást egoizmusnak nevezzük. A test a múltbeli benyomásaink megnyilvánulása, beleértve a sérüléseinket, törekvéseinket és korlátainkat. Miért vágynánk arra, hogy örökre ragaszkodjunk a börtöncellánk rácsaihoz, ha meg is szabadulhatunk? Miért cipelnénk egy hatalmas kovácsüllőt a vállunkon, amikor kinyithatjuk a szárnyainkat, és repülhetünk? A test egy kijelentés, hogy „különállok a mély valóságtól (a Brahmantól)”, ahogy Sankara nagyon találóan rámutatott. A Szánkhja-káriká szerint: „Ahogy egy fazekat korongja még akkor is tovább forog, ha a fazekas már nem hajtja, a test is befejezi természetes ciklusát. Utána, ha valódi tudásra tettünk szert, nem fog több fizikai megnyilvánulás létrejönni.” A testet feláldozzuk, amikor belépünk a határtalan tudat óceánjába. Ez a jógikus halhatatlanság. Így tanították az ősi jógát az upanisadokban, valamint a nagy mesterek is, mint kapila, Patandzsali, Vjásza és Sankara. A középkori törekvések, hogy ugyanazzal a dologgal érjük el a felszabadulást, ami megköt bennünket, a Kali júga megnyilvánulásai.

A Sírsászana nagyon hasznos póz a vér, a szív, és a tüdők megtisztítására. Ugyancsak segít a test középpontjával kapcsolatos tudatosság kifejlesztésében, ami az összes többi pózban is hasznos. Fokozatosan növeljük a Sírsászanában töltött időt, eleinte huszonöt légzés elég. Hosszabb, megterhelőbb gyakorlás után többi időt is ajánlott eltölteni Sírsászanában.

Nava: Kilégzésre engedjük le a lábainkat nyújtott térdekkel, amíg párhuzamosak nem lesznek a talajjal. Ez a póz, az úrdhva-dandászana (fordított bot), fejleszti a csípőfeszítőket (főleg a gluteus maximust), és a hát-feszítőket (erector spinae és quadratus lumborum). Az ülőcsontoknak a tarkónál hátrébb kell kerülniük, hogy meg tudjuk tartani az egyensúlyunkat. A gerincet kissé hátrahajlítva tartjuk, a mellkast pedig nyitva. Spicceljünk a lábfejekkel a pózban. Nézzünk az orrunkra és tartsuk ki a pózt tíz légzésig.

Dasa: belégzésre emeljük fel az egyenes lábakat vissza Sírsászanába. Innen teljesen emeljük el a fejünket a talajról. Ezt úgy érjük el, hogy a könyökeinket teljesen belenyomjuk a talajba (a vállízület hajlítása). Most alkartámaszban vagyunk, és a fejtetőnk pontosan lefelé mutat, az ujjaink pedig össze vannak kulcsolva. Először nézzünk az orrunkra, majd emeljük az állunkat a mellkashoz, és nézzünk a köldökünkre. Nyissuk a mellkast, és húzzuk ki két oldalra, valamint a plafon felé a lapockákat. Tartsuk erősen az uddíjána bandhát, és artsuk ki a pózt tíz légzésig.

Ez a póz ideális előkészítő a második sorozatban található pincsha-majúrászanához. Azok számára, akik később meg akarják tanulni a kézenállást, szükséges előkészület az, hogy a fejüket a levegőben tudják tartani a Sírsászanában.

Ékádasa: Kilégzésre finoman eresszük le a fejünket a talajra, és eresszük le a kinyújtott lábainkat, hogy csendben a földre érjenek. Hajlítsuk be a térdünket, üljünk a sarkunkra, és helyezzük a homlokunkat a talajra. Nyújtsuk a karokat a fejünk fölé, és finoman húzzuk le a lapockákat, hogy a nyakizmok ellazuljanak. Leborulunk és meghódolunk ebben a pózban (bálászana, babapóz). A bálászana elősegíti a nyomásváltozás végbemenését a fejben a Sírsászana után. A fejállás időtartamától függően, tíz légzés és két perc között is kitarthatjuk a bálászanát. K. Pattabhi Jois kiemeli, hogy ha nem tartjuk a fejünket a földön valamennyi ideig, akkor káros hatás érheti az agyat és az idegrendszert.

Dvádasa: belégzésre egyenesítsük ki a karokat és a lábakat. Kilégzésre ereszkedjünk csaturanga-dandászanába.

Trajódasa: Belégzésre felfelé néző kutya.

Csaturdasa: Kilégzésre lefelé néző kutya."