A halálfélelem

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"2.9. szva-rasza-váhí vidusó ’pi tathá-rúdhó ’bhinivésah

szva-rasza-váhí – önmaga létének fenntartása; vidusah – a tanultak; api – még; tathá – mint; rúdhah – dominál; abhinivésah – halálfélelem.

A halálfélelem (abhinivésa), amit még a bölcsek is átélnek, önnön létezésünk fenntartásának vágyából fakad.

Az utolsó szenvedés-forrás a félelem – különösen a halálfélelem, amely minden más félelem gyökere. Ez is a helytelen megértés (viparjaja) egyik formája. Mivel helytelenül az önvalónak tekintjük a testet, félelem ébred bennünk. Mivel tudjuk, hogy a test meg fog semmisülni, úgy vesszük, hogy annak halála a mi megsemmisülésünk is egyben. Ha megállapodunk a valódi önvalóban, ami megteremtetlen, és ezért megsemmisíthetetlen is, ez a félelem megszűnik. Vagy legalábbis minden szempontból meg tudja szüntetni.

De, ahogy Patandzsali írja, a halálfélelmet még a bölcsek is tapasztalják. Sankara a következőképpen kommentálja a „még” szót: „A „még” szó arra utal, hogy a halálfélelem csak a tudatlanok esetében logikus, akik megsemmisíthetőnek gondolják az önvalót. Nem logikus azokban, akik helyes látásmóddal rendelkeznek, és akik azt gondolják, hogy az önvaló megsemmisíthetetlen. Vjásza kiemeli, hogy ez azt jelenti, hogy még az olyan embereknek is, akiknek helyesen kellene tudniuk, vannak olyan gondolataik, hogy „Hadd ne váljak sohase nemlétezővé, hadd éljek örökké.”

A halálfélelem, mint szenvedés forrása, az előző kettővel megegyező mechanizmus szerint működik. Például sétálhatunk egyedül a sötét utcán, és megtámadhatnak. Ez egy erőteljes félelemérzetet kelt bennünk, ami a félelem tudatalatti benyomását hozza létre. Ha bármikor a jövőben hasonló helyzet jön létre, ebben az esetben az, hogy a sötét utcán sétálunk, előhozhatja ugyanezt a félelmet, még ha senki nem is fenyeget bennünket. Az előző szenvedés-forrásokhoz hasonlóan, nem a jelenlegi helyzettel van a probléma (azzal, hogy egyedül sétálunk a sötét utcán), hanem egy előző körülményre való emlékezéssel, ami azt okozza, hogy programozott robotként viselkedünk.

Abból a tényből, hogy minden élőlény fél a haláltól, Vjásza arra a következtetésre jut, hogy mindenki megtapasztalta korábban a halált, és így az életet is. Azt az intenzitást, amellyel minden lény ragaszkodik az élethez, csak azáltal tudjuk megmagyarázni, ha elfogadjuk, hogy mindannyian egy olyan folyamatként éltük át a halált, amit mindenáron el kell kerülni. Sankara a következőképpen részletezi Vjásza érvelését: „Ha nem tapasztaltuk volna meg a boldogságot (élvezetet), akkor senki sem imádkozna érte. A fájdalom múltbeli élménye nélkül nem lenne vágyunk arra, hogy elkerüljük. Hasonlóképpen, még ha egy ember nem is élte át (ebben az életében) a halál kínszenvedését közvetlenül vagy következtetés által, az élet iránti ragaszkodás ténye arra utal, hogy előzetesen már megtapasztalta a halált, mint ahogyan a születésről sem lehetne tapasztalatunk, ha nem éltük volna át.”

A nyugati tudomány azzal cáfolná ezt az érvet, hogy a létfenntartás késztetését az ösztön vezérli. A jóga elutasítja ezt a magyarázatot, mert senki sem tudja megmagyarázni, hogyan működik az ösztön, hacsak nem a): az emlékezés egyik formája (így magyarázza a jóga az ösztönt, és mint ahogy a fentiekben megmutattuk, ez az előző életekkel kapcsolatos következtetéshez vezet); vagy b): egy kollektív elme vagy tudatalatti létezésén keresztül működik, ami független az egyéntől, és rajta kívül helyezkedik el. De a nyugati tudomány ez utóbbit is elutasítja, mivel úgy tartja, hogy az elme semmi más, mint a külső stimulusok által kiváltott bioelektromos impulzusok összessége. Álláspontjuk bizonyítása érdekében a tudósok azzal érvelnek, hogy az ember elalszik abban az esetben, ha megvonják tőle a külső stimulusokat, mint a látást, hallást vagy a gravitáció érzését.

Ezt egy Dr. John Lilly nevű neurológus cáfolta meg, aki az 1960-as években feltalálta az izolációs tartályt. Ebben a gépezetben az ember egy erősen sós oldaton lebeg, ami a gravitáció minden érzését kiküszöböli. Ugyanakkor az izolációs tartály hang- és fényzáró, annak érdekében, hogy semmilyen érzékszervi benyomás nem érje az illetőt. Lilly arra jött rá, hogy elalvás helyett meditatív állapotba került. Az izolációs tartály úgy működik, mint egy pratjáhára (érzék-visszavonó) -szerkezet. Amint visszatartjuk az érzékekből származó tüzelőt, az elme megnyugszik, és így lehetővé válik a meditáció.

Igazából az érzékszervi benyomások folyamatos áradata térít el bennünket a mögötte rejlő mély igazságtól. Ahogy az 1.4. szútra mondja: „Amikor nem tudjuk tapasztalni valódi természetünket, akkor az elme tartalmával fogjuk azonosítani magunkat”."