A fájdalom mítosza

Sokszor hallom ezt a dolgot, hogy a jógának nem szabad fájnia, úgy kell gyakorolni, hogy az fájdalom- és sérülésmentes legyen. Nekem ez azért erőteljesen utópisztikus elképzelésnek tűnik, mondhatnám, olyan tipikus new age-maszlagnak. Nem hallottam ugyanis még egyetlen jógaoktatóról vagy komoly gyakorlóról sem, akinek ne lettek volna sérülései, és aki nem tapasztalt volna ilyen-olyan fájdalmakat szinte egész jógás pályafutása során. Talán csak az szolgálhat mentségünkre, hogy bármelyik sportban vannak sérülések, van fájdalom, sőt, szerintem a mozgáshiányos életmód jár a legtöbb fájdalommal. Vagyis a test akkor is tönkremegy előbb-utóbb, ha használjuk, és akkor is megbetegszik, ha nem használjuk. Legfeljebb a használhatósági időtartamát tudjuk kitolni, ha rendeltetés-szerűen használjuk, és erre szerintem a jóga a legjobb. 

A rideg valóság az, hogy az anyagi test egy tökéletlen, átmeneti képződmény, és az anyagi világban létezve szinte lehetetlenség kiszűrni az összes tényezőt, ami megbetegítheti, vagy fájdalmat okozhat neki. A teljesség igénye nélkül: ha nem ideális az étrendünk, ha stressz ér, ha helytelenül gyakorolunk valamilyen ászanát vagy egyoldalúan túlterheljük, ha sokat ülünk, ha sokat fekszünk és rossz a matracunk, és akkor még nem beszéltünk a múltbeli karmából, aminek fokozatosan beérő visszahatásai Damoklész kardjaként lebegnek a fejünk felett, és sohasem tudhatjuk, hogy éppen mikor fog lesújtani ránk valamilyen betegség, baleset, sérülés, vagy akár megmagyarázhatatlan fájdalom formájában.

A jóga útja nem a fájdalommmentesség útja, ugyanis a fájdalmat nem lehet megszüntetni, sem elkerülni. Csupán kordában lehet tartani, tudatossá lehet válni rla, figyelembe lehet venni, használni lehet, és semlegessé lehet válni iránta. De több-kevesebb fájdalom mindig lesz. Ahhoz hogy pontosan megérthessük, hogyan viszonyul egy jógi a fájdalomhoz, a Bhagavad-gítát és a Jóga-szútrát fogom segítségül hívni, hátha mindenki számára hasznos lesz az információ. Krisna azt mondja a Bhagavad-gítá 6.17. versében, hogy az a jógi, akinek evése, alvása, pihenése és munkája szabályozott, a jóga gyakorlásával képes megszüntetni minden szenvedést. A "duhkha" kifejezést használja, amit lehet esetleg fájdalomnak fordítani, de az nem teljesen pontos. A fájdalom ugyanis a szenvedés egyik formája, de a jógi az elméje irányításával képes elérni azt, hogy a fájdalom ne okozzon neki szenvedést. Ez azonban nem jelenti azt, hogy maga a fájdalom szűnik meg. 

Patandzsali rávilágít, hogy a szenvedésnek öt forrása (klésa) van. Éppen a napokban posztoltam ezeket a szútrákat a blogban. Ha meg akarjuk szüntetni a szenvedést (duhkhát), akkor meg kell szabadulni a szenvedés forrásaitól (klésáktól). Az öt klésa az avidjá (tudatlanság), aszmitá (egoizmus), rága (ragaszkodás), dvésa (ellenszenv), és az abhinivésa (halálfélelem). Nézzük meg, hogyan okozhatnak fájdalmat ezek a klésák, például a jóga gyakorlása közben.

A tudatlanság a tipikus példa, Patandzsali is azt mondja, hogy az a másik négy klésa forrása. Ha helytelenül gyakorolunk, akkor az fájdalomhoz, betegséghez és degenerációhoz vezethet. A tudatosság a tudatlanság ellentéte. Ha tudatosan gyakorolunk, akkor sok szenvedést elkerülhetünk, amit egyébként magunknak okoznánk. Az egoizmus azt jelentheti, hogy például mások előtti "gizdulás" céljából erőltetünk mondjuk olyan ászanákat, ami meghaladja a tényleges felkészültségi szintünket. Ez is fájdalmat eredményezhet. Az egómentes, alázatos gyakorlás jóval biztonságosabb. A ragaszkodás azt is jelentheti, hogy ész nélkül erőltetünk egy ászanát, ami nem megy, akár még döhrohamokat kapva és toporzékolva is közben. Ez is könnyen sérüléshez vezethet. 

Az ellenszenv azt eredményezheti, hogy például egy ászana gyakorlását kerüljük, mert nehéz, vagy nem szeretjük, vagy félünk tőle. Ez pedig bizonyos gyengeséget vagy egyensúly-zavart okozhat, ami később fájdalmat eredményezhet. A halálfélelem pedig a félelem legerősebb fajtája, ennek enyhébb változata a fájdalomtól való félelem. Ha azért vagyunk túlzottan óvatosak, mert félünk a fájdalomtól, akkor az elkerülhetetlenül bekövetkező fájdalomélményt sokkal tragikusabban éljük meg, mint ahogyan kellene. 

A jóga célja a félelemtől való megszabadulás, ezért a fájdalomtól való félelemtől is meg kell szabadulnunk. Ezt pedig úgy érhetjük el, ha semlegessé válunk a fájdalommal szemben. A jóga útja mindig a középút, vagyis nem jó, ha keressük a fájdalmat, de az sem, ha mindenáron el akarjuk kerülni. Gyakoroljunk tudatosan, és engedjük be a fájdalmat, ha jön, de minél előbb engedjük el, ne ragaszkodjunk hozzá. Vannak olyan gyakorlók is, akik, bár nem szeretnek szenvedni, de mégis kényelmesnek találják azt, hogy a komoly gyakorlás helyett a különböző sérüléseikre hivatkozva szüntelenül nyavalyognak. Szóval nem kell utálni, nem kell elmerülni az önsajnálatban, nem kell büszkének sem lenni a sérüléseinkre, nem kell félni sem tőle, és mindenek előtt tudatosnak kellé lenni gyakorlás közben, és tanulni kell a fájdalomból és a sérüléseinkből. 

Az igazi jógit egyszerre vezeti az útján a fájdalom és a gyönyör, egy-egy kezén fogva. A gyönyör, a pozitív örömélmények keresése a Pingalában áramló pránához kötődik, míg a fájdalom és annak feloldása az Idában keringő prána funkciója. A cél az, hogy mindkettőt elengedjük, kiegyensúlyozzuk, és belépjünk a szusumnába, a "Just be" (Egyszerűen létezz) állapotába, ahol nem ujjongunk az öröm miatt, és nem zaklat fel a szenvedés, ahogy Krisna mondja a tökéletes jógi definíciójában.