Hogyan lopjuk meg önmagunkat?

A kontrollálatlan (vagy ahogy Patandzsali mondja, szétszórt) elme egyik alapvető funkciója az, hogy folyamatosan vágyakozik valamire, méghozzá általában olyan dolgokra, amelyek rajtunk kívül esnek. Amíg azt gondoljuk, hogy azonosak vagyunk az elménkkel, és az elme követelődzéseinek beteljesítése a boldogságunk kulcsa, általában úgy járunk, mint a képen látható szereplők. Az elme ugyanis mindig arra vágyik, amiről azt gondolja, hogy mások boldogok azáltal, hogy birtokolják, átélik stb. Abban a pillanatban azonban, hogy megkaptuk azt, amiről azt gondoltuk, hogy a boldogságunk elengedhetetlen kelléke, már nem is érdekli az elménket, és rögtön valami másra kezd vágyni. Így van ez az emberi kapcsolatokkal, a vagyontárgyakkal, a hírnévvel, karrierrel, a sporttal, vagy akár még a spiritualitással is. Sohasem jó az, ami van, mindig valami más kell. És ha megkaptuk azt, amire vágytunk, akkor megint valami más.
Így lopjuk meg önmagunkat a boldogság élményétől, ami tulajdonképpen egy erősen szubjektív látásmódja a valóságnak. Vagyis nem a konkrét helyzettől függ az, hogy boldogok vagyunk-e benne vagy sem, hanem elsődlegesen attól, hogy az elménk hogyan értékeli az adott szituációt az adott pillanatban. Arany igazság az, hogy a kontroll nélküli elme sohasem lehet tartósan boldog. 

Sok ember már a vágyakozás szintjén elbukik, mert még ha olyan vágyai is vannak, amelyek megvalósíthatóak lenének, lusta ahhoz, hogy megtegye a megfelelő erőfeszítést, vagy nincs elég akaratereje, kitartása, eltökéltsége, céltudatossága. A baj nem önmagában az, hogy vágyunk egy cél elérésére, és nem is az, hogy erőfeszítést teszünk érte, hiszen mindezek természetes, magától értetődő dolgok. A baj ott van, hogy a boldogságérzet csupán egy délibáb marad sok esetben, mert a boldogságunk és az elme elégedettsége közé egyenlőségjelet teszünk. 

Valójában viszont, bármit is teszünk, vagy bármilyen cél eléréséért küzdünk, az önvalóban kellene leledzenünk. Az önvaló pedig nem vágyakozik, csupán megél, mint egy szemtanú. Befogadja az élményeket, átáramlanak rajta, de nem változtatják meg a lényegét. Az önvaló lényege a tudatos létezés. Vágyakkal, vagy vágyak nélkül, ragaszkodásokkal vagy anélkül, a karma köteleivel megkötve, vagy anélkül. És éppen ezért, bármit is teszünk , vagy bármilyen cél eléréséért is küzdünk éppen (mert célnak lennie kell, küzdelemnek lennie kell), meg kell tanulni a boldogságot önmagából a törekvésből meríteni, a folyamatból, hogy járod az utadat, mindegy, hogy az elején vagy a közepén, vagy éppen a végén vagy. Mert az út igazából sohasem ér véget, és a bölcs ember egy idő után megszokja a kellemes és kellemetlen élmények elkerülhetetlen váltakozását, valamint azt is tudomásul veszi, hogy mindennel össze fog találkozni egyszer, amivel találkoznia kell, és mindent maga mögött fog hagyni egyszer. 

A szantósa, vagyi az elégedettség előírása a jógában nagyon mélyértelmű elv. Tulajdonképpen az, hogy nagyjából elégedettek vagyunk a helyzetünkkel, de ugyanakkor nem nyugszunk bele a tökéletlenségbe, szinte elengedhetetlen az elme nyugalmához. Az elégedettség persze nem apátiát és a motiváció hiányát jelenti, hiszen az elme szétszórt állapotát pontosan a végeláthatatlan vágyak hozzák létre, amelyek az érzékek működéséből és a múltbeli benyomásokból fakadnak. Erőfeszítés nélkül pedig nem lehet az elmét a szétszórtság állapotából az egyhegyű vagy a felfüggesztett állapotba juttatni. 

Éppen ezért sohasem szabad feladni a tökéletesség elérésére tett erőfeszítést, practice, practice, practice, és közben legyünk elégedettek a gyakorlás tényével, élményével, azzal, hogy rajta vagyunk az utunkon, és haladunk. Nincs verseny, nincs határidő, nincs jobb vagy rosszabb. Csak az út van, és ha ezt megérted, akkor benne vagy a flow-ban.