" 2.5. anitjásucsi-duhkhántmaszu nitja-sucsi-szukhátmakhjátiravidjá
anitja – nem örök; asucsi – nem tiszta; duhkha – fájdalom; anátmaszu – nem-átman; nitja – örök; sucsi – tiszta; szukha – boldogság; átma – önvaló; khjáti – tudás; avidjá – tudatlanság.
A tudatlanság az, amikor az átmenetit öröknek látjuk, a tisztátlant tisztának, a fájdalmat boldogságnak, a nem-átmant pedig átmannak véljük.
A tudatlanság, vagyis a helytelen tudás, nem pusztán a helyes tudás hiánya, hanem a helyes tudás ellentéte, ami megakadályozza a helyes tudás megértését. Ezt mondja Vjásza.
Ennek mechanizmusát a kötél és a kígyó történetével szokták gyakran illusztrálni, mint ahogyan korábban ebben a szövegben is megtettük. Egy ösvényen sétáló ember a szürkületben egy kötelet lát az úton, és összetéveszti egy kígyóval. Ijedtében elszalad. A kígyó helytelen képe tudatlansághoz vezet azt a tényt illetően, hogy az igazából egy kötél. A falujában találkozik egy emberrel, aki ugyanazon az úton sétált világos nappal, és emlékszik arra, hogy egy kötél hevert a földön. Visszaviszi, és ráébreszti a tényre, hogy a tárgy az valójában egy kötél, és nem kígyó. Amint felismeri a kötelet, a hamis tudást (avidjá) helyes tudással (vidjá) helyettesíti, és a tudatlanság megszűnik.
Úgy tűnik, hogy minden emberi lény rendelkezik a vággyal a boldogságra. A valódi boldogságot azonban csak azáltal érhetjük el, hogy a valódi önvalóban (a purusában) lakozunk. Mivel van egy halvány emlékünk arról a gyönyörről, amikor a tudat felismerte önmagát, nem lehetünk boldogok abban az állati, robotszerű létben, amiben most élünk. Arra vágyunk, hogy rátaláljunk önmagunkra, de, mivel illúzióban vagyunk a saját természetünket illetően, folyamatosan másodlagos kielégülést keresünk. Ezek idővel megunttá és üressé válnak, mert legbelül mélyen tudjuk, hogy a végső szabadságot csak abban találjuk, ami örök és tiszta. Bár a gyönyörteli állapotra csak azáltal találunk rá, hogy felismerjük önmagunkat, mint a tudatot, mégis arra törekszünk, hogy a vagyon, hatalom, kapcsolatok, szex, drogok stb. által valósítsuk meg önmagunkat, amelyek mind átmenetiek.
A tudatlanság gyökere az az elképzelés, hogy az én népem, az én törzsem, az én személyiségem, a birtokom, a családom, a gyerekeim, a partnerem, az érzelmeim, a testem, a gondolataim mind én vagyok. De mindez átmeneti, még akkor is, ha egy vagy több életig tartanak, végső soron minden birodalom összedől. Az egyetlen dolog, ami valóban én vagyok, a tudat, amely mindezeket a megjelöléseket tartalmazza, az önvaló, amely mindennek a szemtanúja. Ha ebben maradok, akkor a tudatlanságot (avidját) helyettesíti a vidjá, vagyis a helyes tudás. Ekkor a szenvedés forrásainak többé nincs táptalaja, és el fognak tűnni.
A buddhisták azt javasolják, hogy meditáljunk mindannak a természetén, ami megjelenik. Mi a valódi természete mindannak, ami az elmében felmerül? Mi a düh, öröm, gyűlölet, szeretet, félelem, unalom, elkeseredettség, zavarodottság gyökere? Nem a felszínen, hanem a tényleges középpontjában? Ez az, amit a buddhisták súnjatának, vagyis ürességnek neveznek. A buddhista technika ugyanazt az eredményt adja, mint az advaita módszere, amikor feltesszük a kérdést, hogy ki az, aki a világot szemléli, melyik a valódi önvaló? Ha ezt a tényleges lényeget megvalósítsuk, akkor a tudatlanságnak vége szakad.
Hogyan okozza a tudatlanság a szenvedés többi forrását? Ha az önvalónak hisszük a nem-önvalót, az egoizmushoz (aszmitá) vezet. Az ellenszenv (dvésa) egy negatív érzelem. Mégis, azok, akik a markában vannak, általában „élvezik”, fenntartják rá a jogot maguknak, és teljesen egészséges reakciónak vélik. Ha a tisztátlant tisztának véljük, az vágyat (rága) eredményez. Amikor az átmenetit (a testet) öröknek tekintjük (az önvaló), az halálfélelemhez (abhinivésa) vezet."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése