A szabályok rabjai

Gőzerővel fordítom a Jóga-szútra magyarázatokat, úgyhogy kénytelenek lesztek még egy jó pár hónapig elviselni a temérdek filozófiát, ami egyébként szerintem hasznos, ha nem is mindig annyira szórakoztató. Az ember általában azon szórakozik jól, ami nem sulykolja állandóan a felelősségtudatát, hogy mit kell és mit nem kell tennie, ami viszont öntudatunkra ébreszt, azt nem találjuk annyira szórakoztatónak, mert ahhoz már viszonyulni kell valahogy. Most előreugrok és idézek egy pár sort Maehle egyik magyarázatából, amit a Jóga-szútra második fejezetéhez írt.

Felmerült a kérdés ugyanis, hogy a jama és a nijama mindenek felett? Illetőleg, ha az öt tiltás és az őt előírás a két első lépcsőfok, akkor valóban a legfontosabbak-e, és ha valaki nem éri el a tökéletességet bennük, akkor az ászana-gyakorlása, pránájámája és meditációja is csupán üres hókuszpókusz vagy gimnasztika? István nemrégiben idézett Sharath egyik konferenciájából, ahol Sharath azt mondja, hogy jama és nijama nélkül nem teljes az ászana-gyakorlás.

Nos, ezzel egyetértek, és valóban igaz, hogy nem várhatjuk az elme harmóniáját, a test tisztaságát, de még az egészséget sem pusztán az ászana-gyakorlástól, ha az életmódunk közben totálisan kicsapongó és szabályozatlan. Csakhogy a szabályok követésének vannak finomabb aspektusai is, hiszen az a célunk, hogy felszabaduljunk az elme rabságából a segítségükkel, és nem az, hogy egy újabb börtönt hozzunk létre azokból az előírásokból, amelyeket követve űbergizda jóginak gondolhatjuk magunkat.

Először hadd idézzek pár sort Maehlétől, utána majd le is kommentálom.

"Az etika egy misztikus életének része, de ha a szamádhi és a misztikus gyakorlat helyettesítésére használjuk, akkor túlhangsúlyozzuk, és egy ilyen rendszer már nem valódi jóga. Az etika önmagában nem csak hogy vajmi kevéssé hatékony eszköz a szabadság eléréséhez, hanem arra is használható, hogy még inkább rabszolgává tegye az embereket."
Ez attól függetlenül igaz, hogy saját magunk számára írunk elő mondjuk túl szigorú szabályokat, amiknek a követéséhez való ragaszkodás csak feszültséget okoz az elménkben, ahelyett, hogy kisimítaná annak hullámait, illetve akkor is igaz, ha bele próbálunk illeszkedni egy rendszerbe, intézménybe, vallási felekezetbe, tanítványi láncolatba, tradícióba stb. Szerintem nem feltétlenül az határozza meg, hogy mennyit profitálunk az általunk választott spirituális útból, hogy milyen mértékben sikerül megfelelnünk az elvárásoknak mások szemében.

"Ha egyre szigorúbb szabályokat erőltetünk az emberekre, az gyakran ahhoz vezet, hogy az ember vonakodva engedelmeskedik nekik, és titokban megtöri őket. Vagy pedig azt sugallja a gyakorlóknak, hogy nem sohasem lehetnek elég jók, akármennyire is próbálkoznak."
A bűntudat, lelkiismeret-furdalás és a félelem a szabályok megtörésének következményétől (akár társadalmi elítélés, akár karmikus visszahatás formájában) meg mindig azt jelzi, hogy a félelem irányítja a tudatunkat, holott szerintem a jóga pontosan hogy a félelem legyőzéséről és az elme rabsága alóli felszabadulásról szól. A belső mentális feszültséget gyakran csak úgy tudják feloldani a gyakorlók, hogy titokban "bűnnek" minősülő tetteket követnek el (legyen az akár tiltott szexuális élet vagy bármi olyan érzékszervi tevékenység, amit az adott szabályrendszer tilt), és amikor ez megismétlődik, akkor szokássá válik. Lásd például a cölibátust megkövetelő szerzetesrendeket, amilyennek én is a tagja voltam egy darabig. A gyakorló szenved a bűntudattól, de annak is tudatában van, hogy szüksége van a "tiltott gyümölcsre", még nem kész feladni a ragaszkodását. A környezete viszont ezt várja el tőle, így könnyebb titokban tartani, mint folyamatosan "meggyónni" és megbánni bűneit. Ezt mindenki vonatkoztathatja az általa követett rendszerre. Az egész folyamat egy skizofrén elmeállapot kialakulását idézi elő, amikor is kívülről a "szentet" játsszuk, belülről pedig a saját démonainkkal küszködünk. Ez nem feltétlenül a szabadság és a békés elme felé vezető út. És ez a skizofrén állapot nem csak a gyakorlókra, de sok esetben a "mesterekre", vagy vezetőkre is igaz, akik látszólag a szabályok kiemelkedő követésével érték el hatalmi pozíciójukat, a valóságban azonban ők is ugyanúgy küszködnek belső démonaikkal. Csak egy példát idéznék: A nagy tiszteletben álló Swami Ramának, a Himalája Jóga Tradíció alapítójának legalább egy törvénytelen gyerekéről tudunk.

"Ha az etika a bűntudat és a szégyenérzet által irányítja az emberiséget, akkor az csak egy másik eszköz, amivel az elme növelni tudja a zsarnokságát felettünk. Belülről kell jönnie, akkor felszabadít. Az etika másik nagy veszélye az, hogy azok, akik másokra ráerőltetik az előírásokat, gyakran maguk sem követik őket."

Ez egyrészt magának a guru-biznisznek a hitelességével kapcsolatban vet fel kérdéseket (nem azt akarom mondani, hogy nincsenek igazi szentek, mert vannak, csak jóval kevesebben, mint ahányan annak próbálják eladni magukat), másrészt annak a fontosságára világít rá, hogy a szabályok követése iránti igénynek belülről kell jönnie, csak akkor segíti a felszabadulásunkat. Ha kívülről erőltetjük magunkra, akkor csak újabb rabszolgaság lesz a következménye, amivel csak az időnket pazaroljuk, és vakvágányon haladunk. A jamákhoz és a nijamákhoz én tehát őszintén, de rugalmasan viszonyulnék minden gyakorló helyében. Persze túl kényelmesnek meg lazának lenni se jó, mert az a gyakorlásunkra is rá fogja nyomni a bélyegét. De a túlzott szigor, az elmarasztalás, büntetés, elítélés, kiközösítés, diszkrimináció mind olyan jelenségek, amelyek az etikai szabályokhoz való helytelen viszonyulást jelentik. Egy olyan ember, aki a spirituális evolúciója kezdetén jár, szinte elkerülhetetlenül beleszalad abba, hogy a szabályok látványos vagy látszólagos követése által az egóját erősíti, míg egy érettebb embernek nincs szüksége arra, hogy valaminek lássák vagy gondolják, mert ő elégedett a saját önvalójában. Záró gondolatként hadd idézzem ismét Maehlét: 

"Az etika sohasem helyettesítheti a misztikus megtapasztalást, de egyengeti az odavezető utat." 

Meg kell tanulnunk erőt meríteni az erkölcsi irányelvekből, nem pedig külső kényszerítő elvnek tekinteni őket. Mindenkinek őszintén meg kell tudnia ítélni azt, hogy hol tart, mi az, ami belülről fakad, és mi az, amit csupán külsőleg erőltetünk magunkra, a belső tartalom nélkül, vagy éppen annak helyettesítése céljából. És nem utolsó sorban, ha sikeresen tudjuk követni a jamákat és a nijamákat, semmiképpen se engedjük, hogy ez a siker az egónkat növelje, és azt sugallja, hogy magasabb rendűek vagyunk másoknál bármilyen szempontból.