"A [nirvitarka szamápatti] hatása az, hogy első alkalommal csupán a meditáció tárgya ragyog fel az elmében. Láthatóvá válik, anélkül, hogy azzal keveredne, aminek hisszük. Ez azért fontos, mert most látjuk először a tárgyat önnön azonosságában. Ez jelenti azt, hogy ténylegesen életben vagyunk. Ezelőtt a pont előtt sok vonatkozásban csupán sétáló holttestek voltunk, és életünkben most vagyunk először valódiak. Lehetséges, hogy korábban is meg-megpillantottuk a tiszta, torzítatlan valóságot - ilyen pillanatok megtörténhetnek velünk, amikor egy erős benyomás ér, például először szerelmesek leszünk, vagy halálközeli élményt élünk át.
Amikor másodszorra ér bennünket ez az élmény, akkor az elme tudja, hogy mi történik, valahol elraktározta a benyomást, és nem fogadja néma csenddel többé.
A szamádhi más, mint ezek a pillanatok, mert egy tudatos folyamat, amit meg lehet ismételni. Ha a memóriánk megtisztult és az elme megszabadult önnön formájától, akkor minden élmény teljesen újnak, frissnek és lélegzetelállítónak tűnik. Az unalom lehetetlenség. Az unalom a fókuszálatlan elméből származik: ha az elme szabadon kivetítheti a múltunkat a jelenbe, akkor a jelen úgy fog kinézni, mint a múlt, és ezért unalmas lesz.
Tételezzük fel, hogy hazafelé tartunk a munkából. Unalmasnak tűnik, mert már sokszor jártunk arra, és úgy hisszük, hogy ismerjük a múltból. De mi van a minden nap változó napsütéssel, az ég színével, a levegő illatával, a levelek és virágok változásaival, a madarak röptével? Mindezek a dolgok minden pillanatban teljesen frissek és újak, csupán azért nem veszünk tudomást róluk, mert a tegnapot kivetítjük a mába. Ebből kifolyólag a fejünkben rögzült kis folyamatokat követjük, és nem halljuk meg azt a számtalan ébresztő jelet, amit az élet minden pillanatban küld. Ha tudnánk, hogy haldoklunk, és ez az utolsó alkalom, hogy erre utazunk, teljesen más lenne a helyzet: Hirtelen megengednénk magunknak, hogy mindent tisztán érzékeljünk.
Bizonyos szempontból a nirvitarka szamádhit egy gyermek ártatlanságához és frisseségéhez lehet hasonlítani, legalábbis ami a jelen megtapasztalásának frissességét jelenti. A különbség annyi, hogy az elmében raktározott összes információ a rendelkezésünkre áll szükség esetén, mint például amikor a túlélésünk forog kockán. Sok helyzetben azonban az emlékezet végzetes hatású, mert korlátozza az éberségünket. Ha az emlékeinkből élünk, akkor az élet egyhangúnak, unalmasnak és kiszámíthatónak tűnik. A megfontoláson túli szamádhiban a jógi rendelkezik a gyermeki frisseséggel, valamint egy élet tapasztalatával, amikor szükséges.
Bizonyos kortárs mozgalmak azt hangoztatják, hogy a meditáció csakis a gyermeki ártatlanság állapotába való visszatérésről szól. Ez nem egyezik a jógikus állásponttal. A megfontoláson túli szamádhi célja az, hogy ne maradjunk a gyermeki tudatlanság állapotában, amikor a szamádhinak vége szakad. Az 1.20. szútrában Patandzsali a memóriát a szamádhi előfeltételei között sorolja fel, arra utalva, hogy minden egyes szamádhi után emlékeznünk kell arra, hogy jógik vagyunk, hogy most nem vagyunk felszabadultak, de hogy a szabadság felé haladunk a jóga útja által, és ennek megfelelően kell tovább haladnunk. Ez a szamádhi csupán egy lépcsőfok a felszabadulás felé vezető úton, ás nem maga a cél. Megújult meggyőződést (sraddhá) és energiát (vírja) ad ahhoz, hogy a felszabadulás (kaivalja) felé haladjunk. Ha nem integráljuk megfelelően (szmriti) ezt a szamápattit, akkor meg fogunk akadni ezen a szinten."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése