A szenvedés forrásai

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"2.3. avidjászmitá-rága-dvésábhinivésáh klésáh

avidjá – tudatlanság; aszmitá – én-érzet; rága – ragaszkodás; dvésa - ellenszenv; abhinivésáh – halálfélelem; klésáh – szenvedés forrásai.

A szenvedés forrásai a tudatlanság, egoizmus, ragaszkodás, ellenszenv, és a halálfélelem.

A 2.2. szútrában Patandzsali a krijá-jóga gyakorlását ajánlotta a szenvedés megszüntetésére. Ebben a szútrában elmagyarázza, hogy mi is az pontosan, amit megszüntetünk. A szenvedés ötféle forrása a tudatlanság, egoizmus, ragaszkodás, ellenszenv, és a halálfélelem.

Az avidjá (tudatlanság) a vidjá, vagyis a valódi tudás, a tudomány ellentéte. A brahma-vidjá kifejezés a Brahman tudományát jelenti, Míg a bhárata-vidjá kifejezés India teljes ősi bölcsességét jelenti. Az avidját tudatlanságnak, tudománytalanságnak vagy helytelen tudásnak szokták fordítani. Az aszmitá kifejezést az első fejezetből ismerjük. Én-ségnek, énérzetnek vagy egoizmusnak is fordíthatjuk.

A ragaszkodás (rága) és az ellenszenv (dvésa) a szenvedés azon két formája, amiket Buddha is felismert. Azt tanította, hogy a szenvedés oka az, hogy vágyunk valamire, ami különáll tőlünk (ragaszkodás), vagy elutasítunk valamit, amivel kapcsolatban vagyunk (ellenszenv). Azt tanította, hogy a szenvedés mindkét formája csupán azért tud létezni, mert nem ismerjük fel azt, hogy az Elme az űr természetével rendelkezik. Itt nagybetűvel írtuk az elmét, hogy elkülönítsük a jógikus elme-értelmezéstől. Buddha az Upanisadokban használatos tudat (Brahman) fogalmát vette át, és Elmének nevezte el. Ez az elképzelés az elmével kapcsolatban sok szempontból különbözik a jógikus értelmezéstől, ahol is az elmét a gondolkodás eszközének (manasz) tekintik, vagy a gondolkodásban részt vevő elvek összességének (csitta), beleértve az elmét, az egót és az intellektust.

Buddha szerint, ha felismertük, hogy az Elme (az Upanisadok Brahmanja), magában foglalja a világot és az összes élőlényt, akkor rájövünk, hogy mindig kapcsolatban állunk azzal, amire vágyunk. Ugyanakkor az is egyértelművé válik, hogy nincs értelme bármit is elutasítani, mert mindennel kapcsolatban vagyunk az Elmén keresztül.

A szenvedés utolsó forrása az abhinivésa. Halálfélelemként vagy a folytonosságra való vágyként fordíthatjuk.

Vjásza azt mondja a kommentárjában, hogy a szenvedés öt forrása a helytelen megértésből (viparjaja) ered. Emlékezzünk vissza, hogy a helytelen megértés az elme ötféle hullámzásának (csitta-vritti) egyike. Vjásza továbbá azt mondja, hogy a szenvedés öt forrása, amikor aktív, akkor felerősíti a gunák működését. A gunák, vagyis a természet három minősége, vagy vezérfonala, annál aktívabbá válnak, minél távolabb kerülünk a kiegyensúlyozott állapottól, vagyis az örvény közepétől. Mélyebbre húznak bennünket a teremtésbe és egyre messzebb a tudattól. Utána Vjásza azzal folytatja, hogy a gunák növekedése felélénkíti az ok és okozat körforgását, és a karma gyümölcseinek megérését eredményezi. A kötöttségünk pontosan ebből az ok-okozati láncolatból, és a karma termékeiből áll. További negatív gondolatokhoz, tettekhez és mentális rabszolgasághoz vezet.

Vachaspati Mishra alkommentárjában megerősíti, hogy a szenvedés forrásait meg kell semmisíteni, mivel azok okozzák az újjászületés körforgását. Sankara alkommentárjában hozzáteszi, hogy a klésák tisztátalanságától való mentesség a helytelen felfogás hiányának eredménye.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a szenvedés ötféle forrása további karmát hoz létre, ami megakadályozza a felszabadulásunkat. A helytelen felfogásból (viparjajából) származnak. Ha ezt a helytelen tudást helyes tudással váltjuk ki, akkor a szenvedés forrásai megszűnnek, és nem hoznak létre több karmát. Az ok és okozat láncolatát megtöri az a tudás, hogy valójában a tudat vagyunk, és nem az, amivel azonosítjuk magunkat.

A következő öt szútra az egyes szenvedéseket írja le, és ellenőrizni fogjuk Vjásza állítását, hogy a helytelen megértésből származnak. Ezek az összefüggések nem csupán száraz filozófiát jelentenek, hanem helyesen meg kell értenünk őket. A sásztrák (szentiratok) azt mondják, hogy egy tökéletes jóginak hallania kell a kötöttség mechanikájáról ahhoz, hogy felszabadulhasson alóla. Annak, aki majdnem tökéletes, gyakran kell elmélkednie ezen, hogy megértse az igazságot. A legtöbbünknek azonban rendszeresen kell meditálnia ezen a témán, amíg el nem érjük a tiszta megértést."

Balaton fejell lefelé

Pénteken autóba ültünk Orsival, és nekiindultunk a Balatonnak. Keszthelyre voltunk hivatalosak ashtanga workshopra, de előtte még egy nap pihenőt is beiktattunk. A Festetics kastélyban kaptunk egy szobát, a cselédszinten :-). Ledobtuk a cuccainkat, ás irány a strand, ahol meg is találtuk a legnagyobb napzóstéget, majd pár órát aszalódtunk rajta. Közben bementem ugyan a vízbe, de el is vágtam egyből a sarkamat egy kagylóval, úgyhogy inkább napozás volt, meg némi fekvőtámasz, haserősítés stb. Estefelé visszamentünk a kastélyba, és nyomtunk még egy naplementés ashtangát a kastélykertben. 


Szombaton reggel 8-kor kezdődött a workshop a Harmónia Háza jóga- és egészségstúdióban. Móni, a stúdió vezetője, illetve Zsuzsa, aki már sokat járt hozzánk Pestre is az Atmába, mintegy tíz embert hoztak össze, akik szerettek volna alaposabban megismerkedni az ashtangával. Elméleti bevezetővel kezdtem a nyolc lépcsőfokról, a triszthánáról és az uddzsájíról. Utána lassacskán elkezdtük a napüdvözleteket és a gyakorlást, és délig a návászanáig jutottunk. Jó alaposan leizzadt a társaság, pedig nem is volt fűtés, és lassan haladtunk az ászanákkal. Még Orsinak is új élmény volt 15-20 légzésig kitartani a pózokat, miközben az összes anatómiai részletet elmagyaráztam :-).


Délután még egy kis strand, amibe most már egy úszást, és egy kis vízibiciklit is belevettünk. Én csúszdásat akartam, de sima napozós volt már csak bent. Azon készült a kép is. A workshopon egy profi fotós lány kattingatott végig, remélem, majd azt is megkapjuk hamarosan. Öt felé gyakoroltunk egy kettes sorozatot a stégen, az emberek kíváncsiskodva néztek. Egész szép látványt nyújtott a Balaton fejjel lefelé nézve (tudom, az orrhegyemre kellett volna nézni :-)). Este még megnéztük az Experidance tánc-társulat 1001 év című darabját, ügyesek voltak. Szálkásak, szépen egyszerre mozogtak, még náhány akrós és hip-hop elemet is belevettek, de néptáncos tenyér- és bokacsapkodás az aztán volt rogyásig!


Vasárnap reggel az egyik hölgy nem jött, neki úgy látszik elegendő volt egy nap is a workshopból. A többiek tettre készen ismét nekikezdtek. Az elméleti részben az egyes sorozat hatásairól, és a három bandháról beszéltem, majd némi bandha-gyakorlat után nekiálltunk, hogy lenyomjuk a tegnap tanultakat, most már folyamatában, vinyászákkal és öt-öt légzésig kitartva. 


A návászanáig néhány nehezebb pózt kihagytunk, a sorozat második felén viszont részletesen és lassan mentünk végig ismét, a nehezebb gyakorlatoknál mindenkinek adtam alternatív helyettesítő lehetőségeket. A kartámaszok és a teknős némi nehézséget okoztak, de azért hősiesen végig küzdött mindenki. Azt szokták mondani, hogy a jógában erőfeszítés nélkül kell gyakorolni, én pedig azt szoktam mondani, hogy mire oda eljut az ember, addig még nagyon sok erőfeszítést kell tenni :-). A hídnál csináltunk néhány rávezető gyakorlatot, utána végigmentünk a befejezőkön, és relaxáltunk egyet. A workshop után volt egy kis dinnye-parti, majd ismét irány ki a stégre. 


Mindenki vihart jósolgatott, de azért sikerült napoznunk vagy ötig, utána pedig elmentem edzeni a szabadtéri gyúrós játszótérre, ami a strand melletti parkban volt. Közben kezdett befelhősödni, feltámadt a szél is, úgyhogy hatkor tényleg jobbnak láttuk kocsiba ülni, és visszamenni a kastélyba. Még egy kis vacsora, azután indulás hazafelé, hétfőn kezdődik az újabb munka/jógahét!  

A szenvedés magjai

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

" 2.2. szamádhi-bhávanárthah klésa-tanú-karanárthas csa

szamádhi – a szamádhi; bhávanárthah – állapotának kifejlesztéséhez; klésa – a szenvedés oka; tanú – vékony; karanártha – elérése céljából; csa – és.

A krijá-jógát a szamádhihoz való közelebb jutás és a szenvedés okainak lecsökkentése érdekében kell végezni.

Patandzsali elmagyarázza a krijá-jóga célját. A kezdőnek azt ajánlják, hogy tartsa távol magát attól, ami káros, és törekedjen arra, ami segítséget jelent. A klésák a szenvedés formái. Nem kívánt állapotok, amik körülvesznek bennünket, és sötétséggel töltenek el. A szenvedésnek öt formája létezik, és Patandzsali meg fogja őket határozni a következő szútrákban.

Az egyik probléma, amikor elkezdjük a jógát, az, hogy bár őszinte vágyunk lehet a gyakorlás végzésére, a szenvedés, a káros szokások, függőségek, a haszontalanság érzése, a rossz befolyások, és az akadályozó érzelmek olyan erősen szorongatnak bennünket, hogy negatív tetteket hajtunk végre a hatásukra, amik még több negatív eredményt szülnek. Ez a karma ördögi köre. Ha valaki egy lefelé tartó spirálban van, sokszor nem elég, ha megmondjuk neki, hogy változtassa meg a viselkedését. A tudatalattijuk a múltbeli kötöttségek miatt arra készteti őket, hogy egy bizonyos módon cselekedjenek.

Vjásza viszont azt írja e szútrához fűzött kommentárjában, hogy a krijá-jóga, ha megfelelően gyakoroljuk, megpörköli a szenvedés forrásait, és így a jövőben nem tudnak szenvedést okozni, mint ahogyan a megpörkölt magok sem képesek többé kihajtani. Ha egy ideig végezzük a krijá-jógát, a szenvedés forrásainak köteléke meglazul rajtunk, és így valamikor el tudjuk kezdeni a magasabb jóga gyakorlását.

A megpörkölt magok azonban, bár nem képesek csírázni, tovább léteznek. Megfigyelték, hogy sok nagy bölcsnek sok szenvedésen kellett keresztülmennie, mielőtt elérte a felszabadulást. Egyes mesterek és még félistenek is erőszakos halált haltak. Buddha, Milarepa és Szókratész mérgezés áldozatává váltak; Jézust keresztre feszítették, Krisnát egy nyíl sebezte meg; Visnu fejét leszelte a saját íja, amire támaszkodott. J. Krishnamurti, Ramakrishna, Ramana Maharishi és a tizenhatodik Karmapa rákban halt meg. Mogallanát, Buddha két fő tanítványainak egyikét rablók sebezték halálra.

Ez nagy problémát jelentett a buddhista tudósok számára, akik azt kérdezik: „Ha ilyen nagy szent volt, akkor miért esett erőszak áldozatául?” A válasz egyszerű. Amint a szenvedés forrásai (a klésák) terméketlenné váltak a tudás tüze miatt, nem tudnak újabb tudatlanságot okozni. Az a karma azonban, amit azelőtt gyűjtöttünk össze, és már a gyümölcsét hozza (prarábdha-karma) többé nem változtatható meg, és el kell viselni. Mogallana esetében ez azt jelenti, hogy azokat a tetteket, amelyek a meggyilkolásához vezettek, sokkal korábban követte el, mint hogy Buddhával találkozott volna. De azoknak a tetteknek az eredménye elkezdtek gyümölcsöt hozni, és ezért többé nem tudta megsemmisíteni őket, még a felszabadulása által sem.

Ebből megtanulhatjuk azt, hogy nem szabad elkeserednünk azok miatt a nehézségek miatt, amelyeken keresztülmegyünk, még ha gyakoroltunk is egy kis ideig. Olyan tettek okozzák, amelyeket a múltban követtünk el. A most végrehajtott tetteink határozzák meg azt, hogy mik leszünk a jövőben."

Ki védelmezi a jógit?

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"Amikor felébredünk, és megértjük azt az igazságot, hogy egyáltalán semmire sincs szükségünk ahhoz, hogy megéljük a belső boldogságot, és hogy igazából a külső stimuláció folyamatos fenntartása eltávolít bennünket önmagunktól, ez a tapasz. A lemondás erőssé tesz, míg a falánkság és a dekadencia legyengít. Minél jobban hiszünk abban, hogy szükségünk van bizonyos dolgokra, annál inkább függünk tőlük. Minél egyszerűbben tudunk élni, annál szabadabbak leszünk. Az egyszerűség erőssé és egészségessé teszi a testet, az elmét pedig nyugodttá és fókuszálttá. Ez az önvalóról szóló tudás alapja, mert azt jelenti, hogy feladjuk azt a hazugságot, hogy az önvalóról szóló tudáson kívül bármi más maradandóan boldoggá tehet bennünket.

A lemondáson keresztül elért fókuszált elmeállapot egyik nagyszerű példája Mahatma Gandhi volt. Az, hogy megvonta magától az ételt, és börtönbe került, még erősebbé tette a meggyőződését és koncentrációját. A lemondás nem azt jelenti, hogy koldusként kell élnünk, India legnagyobb jógijai között királyok és uralkodók is voltak. Élvezhetjük azt, ami jogosan a miénk, miután bizonyos százalékát jótékony célra fordítottuk, amíg követjük az erkölcsi előírásokat.

A tapasz kifejezés a tap tőből származik, ami főzést jelent. Az egyszerűség és a gyakorlás belső hőt hoz létre, ami szükséges a megtisztuláshoz a fizikai és mentális szinteken, mivel az érzelmek is az elme működésébe tartoznak. A lemondás azt jelenti, hogy kedvezőtlen körülmények között is képesek vagyunk elvégezni a gyakorlásunkat. Önmagában az a tény, hogy valaki minden reggel elvégzi a vinyásza-gyakorlását munka előtt, már a tapasz végzését jelenti.

A három tett (krijá) közül a második a szvádhjája, ami önálló tanulást, vagy az önvaló tanulmányozását jelenti. Ez nem a gjána-jógában gyakorolt, az önvaló utáni tudakozódásra utal, mert a jógának ezt a legmagasabb formáját azoknak a tanítványoknak ajánlják, akik teljesen kifejlesztették az intellektusukat. A krijá-jóga viszont előkészítő jóga. Egy kezdő nem juthat el az önvalóval kapcsolatos helyes következtetésre a közvetlen tudakozódás által. A krijá-jógában az önvaló tanulmányozása a szent szövegek tanulmányozását jelenti. Ezeket srutira és szmritire osztják. A sruti azt jelenti, amit hallottak, és a kinyilvánított írásokra vonatkozik, vagyis a Védákra és az Upanisadokra, amelyeket isteni eredetűnek tartanak. A szmriti azt jelenti, amit megjegyeztek. Ez a szó azokra az írásokra vonatkozik, amelyek a kinyilvánított írásokon alapulnak, és azokat magyarázzák meg, mint a Bhagavad-gítá, a Mahábhárata, a Rámájana, a Brahma-szútra és a Jóga-szútra.

Ezeknek az írásoknak a tanulmányozása elősegíti a fátyol fellibbentését a tudás fényéről. Ezt többféle módon éri el. Először is, az igazság ismételt hallása elősegíti, hogy a hétköznapi életünkben is megvalósítsuk ezt a tudást. Másodszor pedig, a hallott igazságon történő meditáció szattvikussá teszi az intellektust. Georg Feuerstein azt mondja, hogy „A szvádhjája, vagyis az ősi írások tanulmányozásának célja nem az intellektuális tanulás, hanem az ősi bölcsesség magunkba szívása. Ez azokon az igazságokon történő meditatív elmélkedés, amelyeket a látnokok és bölcsek nyilvánítottak ki, akik azokat a távoli régiókat is megjárták, ahová az elme nem képes eljutni, és csak a szív fogadja be őket és változik meg a hatásukra.” (A Jóga Tradíció, 247. old.)

Az önvalón történő meditáció másik, hagyományosan ajánlott módszere az Óm ismétlése. Ahogyan az Upanisadok is gyakran kijelentik, az Óm a Brahman (a határtalan tudat). Az Ómmal kapcsolatos bővebb információkat az 1-27-29. szútrákban találjuk.

A krijá-jóga harmadik és utolsó aspektusa az ísvara-pranidhána, vagyis a Legfelsőbb Lény létezésének elfogadása. A jóga egyik problémája az, hogy nagy erőkre tehetünk szert általa. Ezekkel az erőkkel óhatatlanul is visszaél az a jógi, aki abban hisz, hogy körülötte forog a világ, és a világ célja a jógi szeszélyeinek kielégítése. Szomorú tény, hogy a modern társadalom pontosan arra képez bennünket, hogy ebben higgyünk. Azt tanítják nekünk, hogy az élet az álmaink és vágyaink beteljesítéséről szól, amelyek főként a fogyasztásból, birtoklásból és a hatalmunk gyakorlásából állnak. Annak érdekében, hogy kontrollálni tudjuk a mohóságunkat és hataloméhségünket, Patandzsali azt javasolja, hogy ne önmagunkat helyezzük az univerzum középpontjába, hanem fogadjuk el, hogy a Legfelsőbb Lény van a középpontban. Ezek után a jógi ennek a lénynek a szolgálatába szegődik. Ahhoz, hogy ezt megtegyük, nem szükséges valamely vallás tagjának lenni, az összes vallás megfelel. Ez egy másik kérdést vet fel: Hinnem kell-e a Legfelsőbb Lényben ahhoz, hogy jógázhassak?

Bármilyen hiedelem, mindegy, hogy mi az, nem előnyös a jóga gyakorlása szempontjából. Inkább hiszünk valamiben, ahelyett, hogy meggyőződnénk. Például nem mondanád, hogy hiszel a jobb füledben: mivel ismered a jobb füledet, nem kell hinned benne. A hit mindig kizárja a megismerést. Amikor szert teszünk a gjánára (magasabb rendű tudásra) a jóga gyakorlása által, akkor tudni fogjuk. Ne legyünk elégedettek a hittel!

Ha felismertük önmagunkat, mint a tudatot, az olyan kérdések, hogy hiszünk-e Istenben, vagy a reinkarnációban, ugyanolyan fölöslegessé válnak, mint az, hogy hiszünk-e a jobb fülünkben. Patandzsali előírása ebben a szútrában, hogy fogadjuk el a Legfelsőbb Lény létezését nem hit kérdése, hanem egy munka-hipotézis. Ugyanolyan, mint a zéró (nulla) elfogadása, amikor a matematikát használjuk. Az arab matematikusok bevezették a nullát, de soha senki nem látta, és senki nem tudja bizonyítani a létezését. De amikor használjuk, korábban ismeretlen horizontokat nyit meg előttünk.

Az elfogadás a szkepticizmus ellentéte. A szkepticizmus nem ugyanaz, mint a kétely. A Legfelsőbb Lény előtti meghódolás a feltétel, hogy beléphessük a magasabb rendű jógába. Gyakorolhatjuk a szánkhját (meditatív tudakozódás az univerzum rendszerét illetően) az ísvara-pranidhána nélkül, mivel az ilyen tudakozódás nem biztosít misztikus erőket. Azok a képességek (sziddhik), amelyek a jógából származnak, szükségessé teszik, hogy elfogadjuk ezt a belépési feltételt. Egy buddhista úgy fogalmazná meg azt, hogy a képességeinket alárendeljük a Legfelsőbb Lénynek, hogy „az összes lény java érdekében” cselekszünk.

E hozzáállás híján kísértést fogunk érezni, hogy a képességeinket személyes egoisztikus hajlamaink kielégítésére használjuk. Ez a fekete mágia. A fehér és fekete mágus ugyanazokat a módszereket és erőket használja, de a fekete mágus a saját egóját imádja, míg a fehér mágus a Legfelsőbb Lényt szolgálja. A Legfelsőbb Lény jógában betöltött szerepével kapcsolatban az 1.23-29. szútrákban található bővebb információ."

Látlelet

A múltkoriban, amikor a futásról írtam, páran bepánikoltak, amikor azt olvasták, hogy felkeléskor minden porcikámban fájdalmat éreztem. Aztán ebből mindenféle messzemenő következtetések születtek, hogy túlzottan erőszakosan edzek, nem működik a jóga stb. Nos, a fájdalom és a jóga fiziológiás vonatkozásairól írtam már, de még fogok is írni. Ebben a bejegyzésben a saját jelenlegi állapotomról szeretnék írni egy pár sorban, az elmúlt évek viszonylatában.


Harminc éves koromban egyik indiai utazásom során a tengerben bodysurföztem, ami azt jelenti, hogy ráfekszik az ember a hullámra, és kisodortatja magát a partra. Az egyik, jó három méteres hullámnál nem jól számoltam ki az időzítést, és túl korán ugrottam bele, A hullám pedig alámkapott, és átfordított, de közben jó alaposan meg is roppantotta a gerincemet, úgy szívmagasságban. Gondoltam, hogy majd elmúlik, de vagy két-három évig megmaradt az elmozdult gerinccsigolya, és hiába masszőr, csontkovács, csak maradt a fájdalom. Ha hat óránál többet aludtam egy huzamban, mindig erős hátfájdalmakkal ébredtem, az elmozdult csigolyától lefelé mintha betonba öntötték volna a gerincemet. 


Közben meg is híztam a mozgáshiány és a szénhidrát-dús táplálkozás miatt, 65 kilós átlagomról 87-re növekedett a súlyom. Először futással és tornával fogyasztottam le magamat, de elég hamar kikötöttem a jógánál, és rövidesen az lett a domináns testgyakorlási forma az életemben. A mindennapos ászana-gyakorlás következtében elég hamar megszűntek a hátfájdalmaim, és a testsúlyomat is sikerült megtartani az optimális szinten.


Az Agni gyakorlatsort gyakoroltam egy-két évig melegben, utána rákaptam az Ashtangára, természetesen szintén melegben. Viszonylag hamar el is jutottam a harmadik sorozatig, amit kisebb-nagyobb kihagyásokkal ma is elő szoktam venni. Két évvel ezelőtt a jóga mellé bejött még a Thaibox, majd a Beast Training, futás, úszás stb. Ezektől a plusz mozgásoktól egy kicsit visszakötött a csípőm, vállam, és a hátrahajlításomon is van még mit dolgozni. 


Két-három éve talán tényleg erőszakosabban nyomtam a gyakorlást, össze is szedtem néha egy-egy sérülést, de hát ezekből tanul az ember. Olyan komoly maradandó sérüléseim szerencsére nem keletkeztek, mint a rendszeresen helytelenül használt ízületekből fakadó tartós ízületi károsodás. Az tény, hogy amikor csak jógáztam, akkor hajlékonyabb voltam, de nem bánom, hogy más edzést is végzek, mert így úgy érzem, hogy az erőfejlesztést és a hajlékonyságot jobban egyensúlyban tudom tartani. Mostanában napi egy edzés, egy jóga-gyakorlás jut, és két jógaórát megtartok. Az is biztos, hogy legalább ugyanannyit kell jógázni, mint amennyi más edzést végez az ember, különben sokat veszíthet a hajlékonyságából. 


Az ízületeim jelenleg épek, gerinc-panaszom azóta sincs, sőt, a hátrahajlításokat kifejezetten élvezem, és úgy érzem, sokat tudnék még fejlődni bennük. Negyvenegy éves vagyok, és úgy érzem, hogy a fizikai terhelés mennyiségében és jellegében, valamint a táplálkozásomban is most jutottam el az optimális szintre, bár talán még lehet finomítani rajtuk. Az a tapasztalatom, hogy a jóga nem csak az ízületek és izomcsoportok tudatos használatára tanít meg, hanem a regenerációt is meggyorsítja, főleg, ha az ember nem tömíti el a szöveteit nagy mennyiségű finomított szénhidráttal. 


Fájdalom-érzet néha van, főleg olyan napokon, amikor nem mozgok eleget, de szerintem egy mozgáshiányos ember eleve sokkal több fájdalmat tapasztal, csak mivel nem annyira kifinomult az érzékelése, nem is tudatos róla, hogy mennyi fájdalmat érez vagy mennyivel kevesebbet érezhetne, ha jógázna. Az embernek szerintem saját magához kell viszonyítania, és ha úgy érzi, hogy a fájdalmak csökkennek, a teljesítménye és hatékonysága növekszik, akkor az annak a jele, hogy az optimális irányba halad. 


Én úgy érzem, hogy nekem nagyon sokat adott és ad is a jóga, nem csak fizikailag, de mentálisan és a jellemfejlődésemben is, és ezért továbbra is lelkes vagyok, hogy gyakoroljam, és átadjam másoknak. Az ember folyamatosan tanul, és fejlődik, és ha úgy érzi, hogy elakadt, akkor nem szabad lustának vagy makacsnak leni, változtatni kell, addig kell keresni a továbblépés lehetőségét, amíg meg nem találjuk. 


Szóval ha valaki miattam aggódik, az ne tegye, mert jól érzem magamat :-) Ha pedig valaki attól parázik, hogy tönkretreszi magát a jógával, az se tegye, mert általában sokkal hamarabb tönkremegyünk, ha nem csinálunk semmit, és esszük a junkfoodot, amivel jó alaposan lemérgezzük a szöveteinket. Ilyenkor nem meglepő már negyven évesen sem a sokízületi gyulladás, az autoimmun betegség vagy a daganatok. A karma az karma, az emberi test átmeneti és fájdalommal teli, de ettől függetlenül kihozhatjuk a legjobbat belőle, és sokat tehetünk azért, hogy az életünk ne a fájdalomról, a szenvedésről, a depresszióról és a pessszimizmusról szóljon. Nem az a legfontosabb, hogy 100 évig éljünk, hanem az, hogy jelen legyünk a MOST-ban, és jó minőségben, termékenyen élhessük le az életünk minden pillanatát, és a végén nyugodtan továbbléphessünk a következőbe.    

Krijá-jóga

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"Második fejezet: Szádhana-páda (A gyakorlásról)

2.1. tapah-szvádhjájésvara-pranidhánáni krijá-jógah

tapah – lemondás; szvádhjája – az önvaló (vagy a szentírások) tanulmányozása; ísvara-pranidhánáni – meghódolás Istennek; krijá-jóga – a tettek jógája

A tettek jógája a lemondásból, az önvaló tanulmányozásából és a Legfelsőbb Lény előtti meghódolásból áll.

Miután a Jóga-szútra első fejezetét a nagyon fejlett gyakorlókhoz intézte, akik képesek fókuszálni az elméjüket, Patandzsali a második fejezetet a kezdő tanulókhoz intézi, akiknek szétszórt az elméjük, és a tettek jógáját (krijá-jógát) javasolja. Ezt a jógát „aktívnak” nevezik, a haladó jógával ellentétben, amely kívülről inaktívnak tűnik, mivel főként meditációból áll.

A hatha-jógában egy kicsit más a „krijá” kifejezés jelentéstartalma. Ott a satkarmára, vagyis a test tisztítását célzó hat tettre utal. A tantra-jógában viszont a „krijá” a finom testre vonatkozó tisztító gyakorlatokat jelenti, amelyek vizualizáció, mantrák és a légzés kombinációjából állnak.

Patandzsali jógájában a krijá a lemondásból, az önvaló tanulmányozásából és a Legfelsőbb Lény előtti meghódolásból áll. A „lemondás” (tapasz) kifejezés alapján szöges ágyon fekvő, vagy tíz évig fél lábon álló emberek képére gondolhatnánk, de ezek szélsőségek. A 4.1-es szútrában Patandzsali a tapaszt a két módszer egyikeként sorolja fel, amivel természetfeletti képességekre (sziddhikre) lehet szert tenni. Ha ez az ok, amiért a tapaszt gyakoroljuk, éspedig általában ez, akkor tényleg extrém formákat kell, hogy öltsön. Patandzsali azonban kritikusan viszonyul a misztikus erőkhöz, mivel eltérülésnek tekinti őket a jógától. Még a Bhagavad-gítá is kritizálja a tapaszt, ha az önkínzás formáját veszi fel.

A jógában a „lemondás” egyszerűséget jelent. Az „egyszerűség” kifejezés mögött annak az igazságnak az elfogadása húzódik, hogy a boldogsághoz nincs szükségem semmi másra, csak arra, hogy tudjam, ki vagyok igazából. Ha egyszerű, szélsőségektől mentes életet élünk, anélkül, hogy folyamatosan a vágyainkat hajszolnánk, az elménk koncentrálttá és fókuszálttá válik. Másrészről viszont, ha engedünk e világ csábításának, és „kényeztetjük magunkat”, akkor azt kommunikáljuk az elménknek, hogy nem vállalunk felelősséget az életünkért. Ehelyett azt a hiedelmet erősítjük magunkban, hogy a külső stimuláció és érzéki élvezet folyamatos áradatára van szükségünk ahhoz, hogy megtartsuk az elménk egyensúlyi állapotát – ami azt jelenti, hogy nem vállalunk felelősséget az életünkért, hanem a szükségleteink és vágyaink szolgái vagyunk."

Dupla vagy semmi

Felmerült a kérdés, hogy miért nem szoktam vinyászát csináltatni a féloldalas pózok között a Hot Ashtanga órákon, úgyhogy gondoltam, érdemes ennek egy blogot szánni, ha már egyébként is elég nagy hangsúlyt szoktam fektetni a helyes vinyásza elsajátítására az óráimon. Kezdjük azzal, hogy háromféle vinyásza-gyakorlási változat van: a teljes vinyásza, a gyakorló vinyásza és a könnyített vinyásza. 


A teljes vinyásza leírását Krishnamacharya Yogasanagalu-jában találjuk, ahol minden egyes ászanát szamaszthitiből indít, és ugyanoda tér is vissza, álló helyzetbe. Manju Jois azt mondta, hogy az ilyen jellegű gyakorlás a cölibátusban élő szerzetesek számára javasolt, hogy le tudják vezetni a fölös szexuális energiáikat, de átlagpolgár számára a gyakorló vinyásza elegendő.


A gyakorló vinyásza azt jelenti, hogy minden egyes póz után, illetve a féloldalas ászanák között is hátraugrunk csaturangába, majd egy felfelé és lefelé néző kutya után ismét előreugrunk a következő pózba. Ezt a módszert alkalmazzák Mysore-ban, és én is így szoktam gyakorolni az egyes sorozatot, a kettest és hármast pedig így is tanítom, hiszen azokban is van jó pár féloldalas póz.


A könnyített vinyászát csak az egyes sorozatban alkalmazzuk, vezetett órán, amikor azt látjuk, hogy a csoport erőnlétileg és techinkailag még nem képes az összes vinyásza helyes vérgrehajtására. Nem tartom jónak ugyanis, ha valaki a mennyiséggel helyettesíti a minőséget, és megcsinál ugyan tízzel több előre- és hátraugrást, de helytelen technikával, a lábait a földön vonszolva, vagy a lábakról elrugaszkodva, és azokra érkezve az előreugrásnál. Ennek nem csak, hogy nincs értelme, hanem veszélyes is lehet. Főként azért, mert az ember hajlamos arra, hogy beépítse a helytelen technikát a gyakorlásába, ha az jelentősen könnyebb a helyesnél.


Elmondom, mire gondolok. A legtöbb ember tipikusan a következő módon ugrik hátra csaturangába: felemeli a lábait, keresztezi a lábszárát (az ülőcsontok még lent vannak a földön), majd a csípője mellől jól előreviszi a kezét, és átgördül a térdére, négykézláb- tartásba. Mivel a súlypontja ilyenkor már jó fél méterrel a tenyerei mögött van, esélye sincs, hogy a tenyerein kiemelje magát, ehelyett a keresztezett lábaival rugaszkodik el a talajtól. 


Mindezt annak okán, hogy a karja, válla, törzse és a bandhája nem elég erős ahhoz, hogy a tenyerein kiemelje magát lólászanába, és hátrahintázva kinyújtsa a lábait a levegőben. Ha ugyanis ezzel a helyes módszerrel érkeznénk meg csaturangába, akkor vélhetőleg lenne annyi core-erőnk, hogy nem esne össze a derekunk a becsapódás pillanatában, és nem nyírnánk ki a porckorongjainkat. Az ellazított hasfallal végrehajtott felfelé néző kutya is csak látszólag gyógyír a derékfájdalmakra, igazából itt is összetorlódnak a csigolyák a bandha-erő hiánya miatt. Ezután következik az előreugrás lefelé néző kutyából, ahol a gyakorló szintén nem terhel rá a tenyerére, és nem fogja meg a csípőjét a levegőben, hanem lendületből becsapódik a talajra, és vélhetőleg keresztezett lábakkal a külső talpélekre érkezve tompítja a 60-70-80 stb. kiló becsapódását. A keresztezett lábakra terhelés hátra-és előreugrásnál is a leghatékonyabb módja a térd-meniszkuszaink kinyírásának, ugyanis a térd nem az oldalirányú nyomás elviselésére szakosodott ízület. 


2-3 évnyi ilyen előre- és hátraugrálás után szinte elkerülhetetlenek a térdpanaszok, amit persze a féllótuszra meg a lótuszra fogunk, holott a helytelen vinyászával hoztuk össze magunknak. Aki nem hisz nekem, az próbáljon ki egy gyakorlatot, amit régebben hatha-jóga iskolákban is tanítottak. Üljünk le törökülésben, és a külső talpéleken kinyomva magunkat álljunk fel a kezek segítsége nélkül, majd üljünk vissza 100-szor. Ha voltak térd-fájdalmaink, akkor a végére tutira kiújulnak, ha még nem voltak, akkor pedig folytassuk bátran, amíg ki nem alakulnak! :-) De a viccet félretéve, nem véletlenül nyüstölöm én a tanítványaimat, hogy helyezzék a testsúlyt a tenyerükre, emeljék meg a kuffert, és anélkül ugorjanak hátra, illetve előre, hogy a lábaik egyáltalán a talajhoz érjenek. Ha még odaérnek is, nem mindegy, hogy rájuk támaszkodunk, vagy könnyedén végighúzzuk a matracon. 


Abban igaza van a kommentelőnek, aki az eredeti problémát felvetette, hogy a vinyásza célja az, hogy az előző póz energetikai mintáját törölje az ízületekből, és átmozgassa a gerincet és a csípőt, valamint a vállat. De ismét igaz az elv, hogy a helytelenül végzett gyakorlatból minél többet végzünk, annál többet ártunk magunknak. És még ha a gyakorló el is sajátítja a megfelelő technikát, ha nincs elegendő állóképessége, akkor a návászana után már nem lesz képes helyesen végezni a vinyászákat, és könnyebben megsérülhet. Erre volt az a megoldás, hogy a kezdőknek csak addig engedték az első sorozatot csinálni, utána a befejezőket végeztették velük. Mi már vezetett órán nem tesszük ezt, inkább végigviszünk mindenkit az egész sorozaton, de ha elfáradtak, akkor engedjük, hogy kihagyjanak néhány vinyászát.


A komoly gyakorlóknak viszont valóban arra kell törekedniük, hogy megtanulják a helyes vinyászát, legyen annyi core-erejük, hogy a derekuk ne essen össze a csaturangában és a felfelé néző kutyában, és akkor bátran vinyászázhatnak a féloldalas pózok között is. Egyébként is az első sorozat fő célja a vinyászák helyes elsajátítása, mert abban van a legtöbb "tiszta" vinyásza, vagyis ülő helyzetbe érkezünk és abból ugrunk hátra. A féloldalas pózok között valóban lelazítja a derekat a vinyásza, ha helyesen lett végrehajtva. 


Ugyanakkor én mindenkinek mondom, hogy minél hamarabb kezdjenek bele a kettes sorozatba, vagy legalább a kettes sorozat elején lévő hátrahajlító gyakorlatokat vegyék bele a gyakorlásukba, mert az egyes sorozat egyoldalúan az előrehajlításokra és a csípőnyitásra helyezi a hangsúlyt. Aki tehát azt mondja, hogy "Minek kezdjek bele a kettesbe, amíg az egyes nem megy tökéletesen?", néha nem csak a sokoldalúbb, kiegyensúlyozottabb gyakorlástól fosztja meg magát évekre, vagy egy egész életre, hanem időnként az egészséges gerinc és térdízületek is "feláldozódnak" az egyes sorozat tüzében. Mindehhez hozzátéve azt, hogy a 70-es években Pattabhi Jois egy hónapos gyakorlás után elkezdte a kettes sorozatot tanítani mindenkinek. 


A hármas és a többi az várhat, de ha egészségesek, boldogok és kiegyensúlyozottak akarunk lenni, akkor én azt javaslom, hogy nem érdemes beleragadni az egyes sorozat előrehajlításaiba évekre, csak azért, mert például nem megy a marícsjászana D vagy a szúptakúrmászana tökéletesen. Ugyanis van, akinek soha nem is fog tökéletesen menni, viszont a gerince csak úgy áhítozna egy kis sáskáért, íjpózért vagy tevéért. Persze mindenki úgy gyakorol, ahogy akar, aztán az élet eldönti, hogy ki tud még hetven éves korában is egyenes gerinccel ráállni a matracra. A képen pedig egy szép hátravinyászát láthatunk lótuszban Thirumalai Krishnamacharyától.

A tárgy nélküli szamádhi

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"1. Lépés

A megismerhetőkkel kapcsolatos teljes tudásból (pragjából) megfelelő meditáció után egy még magasabb szint bontakozik ki. Ezt a „diszkriminatív tudás” (vivéka khjátéh) szintjének nevezik, és az intellektusban (buddhi) jelenik meg. Miután az intellektus minden tárgyat áthatott az objektív szamádhiban, végső soron megvalósítja, hogy a tudatosság és a tudat nem az intellektus része, hanem egy mélyebb, és teljesen független réteget alkot, amit purusának vagy átmannak, vagyis a tudatnak nevezünk. Ez a diszkriminatív tudás csak akkor jelenik meg teljes dicsőségében, amikor az intellektus teljesen szattvikussá vált az objektív szamádhi gyakorlása által. A diszkriminatív tudás az, amikor az intellektus megvalósítja, hogy nem ő a tudó, a látó, és hogy nem tudja megismerni a látót.

Hogyan mondhatjuk azt, hogy ez a mély megvalósítás az intellektusban jelenik meg, és nem a tudatban? A tudat örökké szabad, állandó, és mindentudó, míg az intellektus vagy tud, vagy nem tud egy bizonyos tárgyról. Bármikor is szembesülünk valamilyen tudással, ami megjelenik vagy létrejön, az intellektust szemléljük. A tudat (purusa) sohasem képes arra, hogy elfelejtse önmagát, vagy emlékezzen önmagára, mivel örök, teremtetlen és változatlan.

2. Lépés

A diszkriminatív tudás állapotában mindenről tudunk, amik nem vagyunk, de még nem helyezkedtünk el valódi természetünkben. Mint ahogyan a mágnes vonzza a vasat, az intellektus és az elme is a tárgyakkal kapcsolatos tudáshoz vonzódik. Ahhoz, hogy megvalósítsuk tényleges természetünket, el kell engednünk a tudás és jelenségek „birtoklását”. Abba kell hagynunk önmagunk kivetítését ahhoz, hogy kívülről lássuk önmagunkat. Ez az abbahagyás egy meglehetősen passzív nem-cselekvés vagy elengedés. Pará-vairágjának, vagyis a legfelsőbb lemondásnak nevezik. Minden valamivé válást, cselekvést, akarást, és minden célt fel kell adni ahhoz, hogy eggyé váljunk a puszta léttel. A legfelsőbb lemondás által, a teljes elengedés által az elme felfüggesztetté válik – megszűnik autonóm egységként működni.

Itt minden tudatalatti benyomás törlődik, még a teljes tudásból (pragjá) és az egyhegyűségből (ékágra) származók is. Ezt az állapotot dharma-mégha-szamádhinak (a tulajdonságok szétáradó felhője) nevezik, ami a kogníción túli (tárgy nélküli) szamádhi. Az elme most felfüggesztett állapotban (niródha) van, ami azt jelenti, hogy többé nem vagyunk az elme rabszolgái. Akkor használjuk, amikor akarjuk, ahelyett, hogy ő használna bennünket.

3. Lépés 

Ha hosszú ideig meg tudjuk tartani a dharma-mégha szamádhit, akkor az intellektus elkülönül a tudattól, a gunák visszatérnek a forrásukba, a prakritibe, és a látó állandóan az önvalóban lakozik. Ez a felszabadulás (kaivalja). Az örök, változtathatatlan, tudatfeletti eksztázis és szabadság állapota."

Ha teli a pohár...

Félreértés ne essék, nem az elmúlt hét facebookos-blogos vitáival van tele a hócipőm :-) Jót szórakoztam egyébként rajta, végülis mindenki a maga egóját hordja, mint egy keresztet a hátán, én magam is, és azzal küszködünk. Egy jelenségről viszont tényleg elmondható, hogy jellegzetesen magyar: nevezetesen az együttműködés hiánya. Nekem Tengerdy Ági (Bir Akal Kaur) hozzászólásai voltak a legszimpatikusabbak, aki elmondta, hogy ő az egész jóga-társadalomra úgy tekint, mint egy családra, ahol a szeretetnek és nem az egónak kellene meghatároznia a kapcsolatokat, és a kölcsönös szeretet és tisztelet jegyében az emberek sokkal több értéket tudnak elfogadni egymástól és átadni egymásnak, mint amikor folyamatosan az egó mércéjén keresztül vizsgálgatjuk a másikat, és csak a hibákat látjuk, az értékek helyett. 


Van egy kínai közmondás, miszerint az ivókúthoz nem érdemes teli pohárral menni, mert nem tudunk vizet tölteni a poharunkba. Ugyanígy, ha valakitől tanulni akarunk, akkor ki kell üríteni a poharunkból az előítéleteket, a meggyőződéseinket, hogy milyen fontos és komoly dolgoknak vagyunk a birtokában, és üres pohárral, nyitott szívvel kell megközelíteni azt, akitől tanulni szeretnénk. Nem azt jelenti ez, hogy az eddig tanult dolgokat értéktelennek kell tekinteni, vagy ki kell dobni, hogy újakat tölthessünk a helyükbe. Régebben én is úgy voltam minden ashtanga workshoppal, hogy amikor láttam egy új megközelítést, akkor azzal azonosultam, és elvonatkoztattam az előzőtől, vagy helytelennek kezdtem tekinteni. Így néha zavar támadt a fejemben, hogy most akkor hogyan is vannak a dolgok. Mostanra azonban sikerült lenyugodnom, és mindenkihez úgy viszonyulok, hogy lehet tőle tanulni, és a saját tapasztalataimat gazdagíthatom azáltal, ha az ő megközelítését is megismerem. 


A tavalyi vendég-workshopok közül nekem az egyik legemlékezetesebb és legtartalmasabb Kamal Singh workshopja volt, és amikor visszanéztem a róla készült pár perces videókat, akkor bevillant, hogy mennyi minden lényges dolgot tanultunk is azalatt a három nap alatt, amiket azóta az oktatásomba és a gyakorlásomba is beépítettem. Kamal Singh első ashtanga-tanáraim egyike volt, akinél még 2008-ban koptattuk a matracot Istvánnal Rishikeshben. István utána Mysore-ban is találkozott vele, mert Ajay Kumarhoz szokott gyakorolni járni. Mellesleg az egyik meggyőző dolog a számomra Kamalban az, hogy mutatja a gyakorlatokat, és így az ember tisztában van azzal, hogy Kamal is rendszeresen gyakorol, nem csak a múltbéli babérjaira alapoz, mint egyes ashtanga-tanárok. 


Az igazítások terén is nagyon sok hasznos dolgot mutatott, ami nekem, mint oktatónak különösen fontos, viszont egy komolyabb gyakorlót is segítenek rávezetni az ászanák esetleg idáig nem tudatosított aspektusaira. Idén augusztus 17 és 19 között fog Kamal egy háromnapos workshopot tartani az Atma Centerben, és bár én minden oktatót meghívtam, különösen azokat, akik tavaly is részt vettek a workshopján, nem túl sok lelkesítő visszajelzést kaptam. Aki azonban úgy gondolja, hogy nincs teli a pohara, és még férne bele egy kis tudás, azokat továbbra is szeretettel várjuk a háromnapos workshopon, akár egyetlen napra is. Itt érdemes lenne az elcsépelt politikai szolgenre hivatkozni: "Mindenki hozzon magával még egy embert!" De úgy látszik, Magyarországon ez nehezen megy, a legtöbben még a maguk nevében is nehezen tudnak döntést hozni. 


Szóval én úgy gondolom, hogy egy jó lehetőség, érdemes rászánni az időt, akár oktató valaki (vagy az szeretne lenni), akár gyakorló (vagy az szeretne lenni). Azt például látom, hogy nagyon kevés astangásnak sikerült eddig elsajátítania a vinyászák helyes végrehajtását, pedig én magam is tartottam már erről workshopokat. Ez most egy újabb lehetőség, hogy megtanuljuk, én is annak idején Kamalnál tanultam meg rendesen előre- és hátraugrani. Szóval szeretettel várunk mindenkit augusztus 17-19-én, az Atma Pestben Kamal Singh Ashtanga-workshopján. Felül egy archív kép, ami még 2008-ban készült Rishikeshben, alul pedig két videó a tavalyi turnéról.

Csakrászana

Újabb részleg Gregor Maehle Astanga-könyvéből:


"Pancsadasa: Kilégzésre engedjük el a nagylábujjunkat, és engedjük le a jobb lábunkat a talajra. Amíg el nem érjük a 90 fokos szöget (függőleges láb), addig a mozdulat csípőfeszítés, amit itt a nagy farizom végez a gravitáció ellenében. Onnan a csípőfeszítő izmok veszik át a munkát, amelyek ekkor excentrikusan nyúlnak, ami megakadályozza, hogy a láb kontrollálatlanul a földre essen. A mozdulat végén mindkét kezünk a combjainkon fekszik.


Sódasa - trajóvimsatihi: ismételjük meg ugyanezeket a mozdulatokat a bal oldalra is. A huszonharmadik vinyászánál hanyatt fekvésbe érkezünk. Az összes pózból, amelyek hanyatt fekvésben végződnek, a csakrászana nevű mozdulattal jövünk ki. Ne próbálkozzunk a csakrászanával nyaki húzódás, vagy nyakcsigolya-rendellenesség esetén!


Csaturvimsatihi (Haladó változat):
Belégzésre emeljük a lábunkat a talajról a csípők megfeszítésével, és tegyük le a tenyerünket a fülünk mellé, az ujjakat a vállunk alá helyezve. Folytassuk a mozdulatot a törzs megfeszítésével, a hasizmok segítségével. A lendület segítségével kombináljuk a mozdulatokat a felsőtesttel, és amikor már csak a vállunk van a talajon, nyomjuk a tenyerünket a padlóba, mintha ki akarnánk egyenesíteni a karjainkat. Tartsuk a lábainkat megfeszítve, a csípőt pedig távol a talajtól, és gördüljünk át csaturanga dandászanába. A tekintetünket végig tartsuk az orrhegyünkön.


Csaturvimsatihi (Könnyebb változat):
Helyezzünk egy takarót a vállunk alá, hogy a T1, C7 és C6 csigolyákat meg tudjuk emelni. A kilégzés végén emeljük fel a lábainkat a talajról. Miután 30 fokot emeltük, lélegezzünk be, és vigyük hátra a lábainkat, miközben megfeszítjük a törzsünket. Kilégzésre tegyük le a lábainkat a fejünk mögött halászanába (ekepózba), és helyezzük a tenyereinket a vállaink alá. A kilégzés végén, amikor a mellkas a leglaposabb, guruljunk hátra, és belégzésre nyomjuk a tenyereinket a talajba, így érkezzünk meg csaturanga dandászanába. 


A felsőtest jelentős ereje szükséges ahhoz, hogy el tudjuk kerülni a nyaki izomzatra nehezedő erős nyomást. A tanárodnak fel kell mérnie, hogy készen állsz-e erre a vinyászára. A kezdők teljesen ki is hagyhatják ezt a mozdulatot. Ehelyett húzzuk a térdünket a mellkasunkhoz, gördüljünk fel ülő helyzetbe, és végezzük a megszokott vinyászát!


Pancsavimsatihi: Belégzésre felfelé néző kutya.
Sóvimsatihi: Kilégzésre lefelé néző kutya."


Megjegyzések: Én a szúpta-pádángusthászanát kicsit eltérően szoktam csináltatni. Az első póznál a váll és a tarkó lent marad, és a lábat húzzuk az ujjunkkal minél közelebb a törzshöz és a fejhez. A másodiknál oldalra visszük ki, de itt is lehet hajlítani a könyököt, és közelíteni a lábat a fejhez oldalról. Ezt az ászanát szúpta-pársvaszahitának is nevezik. A harmadik részben visszahúzzuk a lábat középre, és a másik kezünkkel is belekapaszkodunk. Mindkét kézzel a sarkunkat fogjuk, és a könyököket behajlítva közelítjük a fejünket a lábszárhoz. Mindhárom esetben a két térd nyújtva van természetesen. 


A csakrászanánál érdemes felülni, venni egy nagy levegőt, és úgy hátragördülni. Egyeseknek ugyanis nem elég az a lendület, amit a lábak emelése ad. Emellett érdemes az ülőcsontokat előrébb tolni, a matrac legelejére, ha a hátragördülésnél rajta akarunk maradni a matracon. A hátragördülés közben és végén a könyökök és a térdek lehetőleg ne érjenek a talajhoz. A legjobb, ha annyira hátra tudjuk tolni a törzset, amint kiemeltük, hogy csaturangába érkezzünk, és ne kelljen előresétálni a tenyerekkel.


Ez az ászana tisztítja a végbélnyílást, a húgyutakat, a nyelőcsőt, a vénákat, és csökkenti a zsírlerakódást a derék körül. Ha a bordáink fájnak, azt is gyógyítja. Az egész testünket egészségesen, könnyen és erősen tartja a testet.  

Szúpta-pádángusthászana

 Újabb részlet Gregor Maehle Astanga-könyvéből:


"Szúpta-pádángusthászana
(Fekvő nagylábujj-fogás póz)
Dristi: lábujjakra és oldalra


Szapta: Belégzésre ugorjunk előre. Kilégzésre feküdjünk hanyatt lassan, kontrolláltan. Ilyenkor excentrikusan használjuk a csípőfeszítő izmokat, amelyeknek lassan kell megnyúlniuk a gravitáció húzó hatása ellenében, máskülönben a derekunk becsapódna a talajba. Helyezzük mindkét kezünket a combunkra.


Astau: Belégzésre emeljük fel a jobb lábunkat, anélkül, hogy behajlítanánk a térdünket, és fogjuk meg a nagylábujjat.


Nava: Kilégzésre emeljük meg a törzsünket, ahelyett, hogy a lábunkat húznánk a talaj irányába. Ideális esetben az egész gerincünket emeljük fel a földről. Ezáltal a szúpta-pádángusthászana inkább erősítő gyakorlat lesz, mint nyújtó. Tartsuk a bal lábunkat nyújtva a talajon. A mellkast emeljük fel a térdünkhöz, az állunk ideális esetben a sípcsonthoz ér, a tekintetünket pedig a lábujjainkra emeljük. maradjunk a szúpta-pádángusthászana állapotában öt lézgésig.


Dasa: Belégzésre nyújtsuk meg a csípőfeszítő izmokat és a hasizmokat excentrikusan, és ezáltal engedjük le a törzsünket ás a fejünket a talajra.

Ékádasa: Kilégzésre, még mindig a lábujjainkba kapaszkodva, vigyük ki a jobb lábunkat a jobb oldalra. A gerinc egész hosszában, valamint a bal combunk hátsó oldala is maradjon a földön. Csak annyira vigyük ki oldalra a jobb lábunkat, hogy a bal fenekünk még lent maradjon a földön. A bal combunkon tartott kezünk segíthet ennek ellenőrzésében. A jobb lábunk sarka vezeti a föld felé irányuló mozgást. Ennek hatására a jobb combcsont befelé forog. Ez szükséges ahhoz, hogy az ellentétes irányú hatást, a comb kifelé forgatását, ami megakadályozná a  belső combközelítő izmok nyújtását. A combközelítőket excentrikusan kell nyújtani, miközben lefelé mozgatjuk a combot, ami a baddhakónászana végrehajtását is elősegíti.


A mozdulat befejezése után kissé emeljük meg a fejünket a földről, és helyezzük át úgy, hogy a tekintetünk balra nézzen. Dolgozzunk erősen a bal lábbal, hogy földelve maradjunk, miközben a bal láb összes ujjpárnájával nyújtózkodunk. A végső pózban a vállak, a fenekünk és a lábaink is a földhöz érnek. Úgy tartják, hogy ez a póz kijavítja a végtagok hosszának arányát a törzshöz képest. Tartsuk ki ezt a vinyászát öt légzésig. 


Dvádasa: Belégzésre emeljük vissza a lábunkat középre, e mozdulatban kombináljuk a a combközelítést és befelé forgatást. Emeljük vissza a pillantásunkat a lábujjakra.


Trajódasa: Kilégzésre emeljük meg a törzsünket és ismételjük meg a kilencedik vinyászát.


Csaturdasa: Belégzésre engedjük le a törzsünket a talajra, és ismételjük meg a tizedik vinyásza mozdulatát." 

Vinyásza-iskola 4. rész: lólászana

Most eljött a lólászana, vagyis az ingapóz gyakorlásának ideje! Mindazok, akik úgy tapasztalták, hogy az eddigi feladatokhoz hozzá sem tudtak szagolni, most fellélegezhetnek, behúzhatják a bandháikat, és megemelhetik a lábukat és a feneküket, lehetőleg egyszerre :-). Tehát a mai gyakorlat: lólászana!

1. Lólászana statikusan és dinamikusan

Helyezzük a két tenyerünket a vállak alá a talajra, körülbelül vállszélességben! Üljünk rá a keresztezett lábszárainkra, és hajolunk előre, úgy, hogy a térdek minél közelebb legyenek a mellkashoz, a sarkunk meg az ülőcsontokhoz. Egy határozott mozdulattal, a bandhákat aktiválva, emeljük ki magunkat, és tartsuk meg a lábainkat a levegőben, magunk alatt! A póz titka az, hogy egyszerre kell nyomni a karokat a talajba, és emelni a fenekünket hátrafelé és fölfelé, miközben a térdünket a mellkas közelében tartjuk, és a sarkunkat a fenekünknél. A hátunkat bepúposíthatjuk, a lábfejet pedig spicceltessük, hogy ne érjen le a talajra. 10-20 légzéssel kezdjünk, utána fel lehet menni 50-100-ra is. Haladóbb változatban a lábszárak keresztezése nélkül is végezhetjük. 

Mit tehetünk, ha a lábunk nem akar felemelkedni a talajról? Egyesek arra panaszkodnak, hogy rövid a karjuk és hosszú a felsőtestük. Ennek igazából nincs jelentősége, ha a fenekedet eléggé meg tudod emelni, mert akkor a képen is láthatóan a gerinc inkább vízszintesen görbített lesz, minthogy függőlegesen lógna. A könyököt nyújtsuk ki, a vállakat vigyük minél lejjebb, és húzzuk fel a medencénket hátrafelé! Ha még így is lelóg a lábunk, akkor végezzük ökölbe szorított kezeken a pózt, ez biztonságosabb, mint a tenyereket felemelve az ujjtöveken egyensúlyozni. 

A lábak lelógása általában a core-erő hiánya miatt van. mit tehetünk ilyenkor? tegyünk a tenyerünk alá jógatéglát, egy pár könyvet, vagy egy fekvőtámasz-keretet, amivel megmagasíthatjuk egy kicsit. ha még ez sem elég, akkor lehet nyújtón (párhuzamos korláton), szék vagy fotel karfáján, vagy két bármilyen stabil párhuzamos rúdon gyakorolni. Emeljük a sarkunkat és a térdünket, és a fenekünket vigyük hátra és fölfelé. 

Dinamikus változat: Ha már segédeszköz nélkül is a levegőben tudjuk tartani a lábunkat, akkor elkezdhetünk ingázni! Lóbáljuk a medencénket előre-hátra, anélkül, hogy a lábunk a földhöz érne! A végpontokat próbáljuk minél magasabbra kihozni elől és hátul is, és igyekezzünk megtartani a medencét a végpontokon egy-egy pillanatig! Ez a gyakorlat minden izmot meg fog erősíteni, ami a vinyásza megfelelő végrehajtásához szükséges.

A tárgy nélküli szamádhi

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"1.50. taddzsah szamszkáró 'nja-szamszkára-pratibandhí

taddzsah – ami abból született; szamszkárah – tudatalatti benyomás; anja – másiknak; szamszkára -tudatalatti benyomás; pratibandhí – ami megakadályozza.

Az ilyen tudásból származó tudatalatti benyomás kötöttséget hoz létre.

Hogyan lehetséges az, hogy nem segít rajtunk az, ha egy tanár megmondja az igazságot? Miért kell önmagunknak megtapasztalnunk?

A tanár szavai egy új tudatalatti benyomást hagynak az elmén, valóban, a szabadság benyomását, de egy olyan elmében, amely tele van az idők alatt felhalmozott, tudatlanságból és illúzióból származó benyomásokkal. Valóban az-e a helyzet, hogy ez nem fog sokat változtatni, hacsak a tanítvány nem gyűjtött össze kritikus tömeget a szabadságról szóló tudatalatti benyomásokból, mivel ilyenkor a tanár hozzáadott szavai az egész személyiségét elbillenthetik a szabadság felé. Az átlagos, kötöttségekkel rendelkező tanítvány esetében azonban ez nem működik. Az ilyen tanítványban az elme hullámzásai (vrittik) megjelennek a múltbeli kötöttségek miatt. A puszta olvasás, meditáció vagy ászana-gyakorlat nem változtatja meg ezt a kötöttséget.

Az a különleges tudás azonban (ritambhara), amire az elmélkedésen túli szamápattiban szert teszünk, olyan erős, hogy eltörli az elme hullámzásaiból származó tudatalatti benyomásokat (szamszkárákat) és az igazság, hitelesség és helyes tudás benyomásaival helyettesíti őket. Mondhatjuk, hogy ez a jóga sikerének titka. Ezt a folyamatot az elme intellektualizálásának is nevezzük (Megjegyzés: Ez a kijelentés már többször elhangzott, ám a manasz nem változtatható át buddhivá, csupán feltölthető pragjával, vagyis bölcsességgel). Az „elme” az, ami hisz, kételkedik, gyanít, stb.; az „intellektus” viszont az, ami tud. Ezért az elmét intellektualizálni kell azáltal, hogy ismételten elhelyezzük benne a helyes tudás tudatalatti benyomását.

Csak akkor jelenik meg olyan erős közvetlen megvalósítás, ami képes az illúzió és a mentális rabszolgaság évezredes kötöttségét megsemmisíteni, amikor az elme azonosságot (szamápattit) ér el a tárggyal, anélkül, hogy azt vitatná (nirvicsára). Amikor, az elmélkedésen túli szamápatti ismételt alkalmazásával elegendő tudatalatti benyomás törlődött és behelyettesítődött hasznosakkal, az elme még a szamádhik közötti időszakokban is hajlamos lesz a fókuszált és egyhegyű állapotra. Az ilyen elmében csak csökkenő mértékben vannak jelen az akadályok, ha egyáltalán jelen vannak.

1.51. taszjápi niródhé szarva-niródhán-nirbídzsah szamádhih

taszja – annak; api – szintén; niródha – megszűnve; szarva – mind; niródhán – felfüggesztett; nirbídzsah – mag nélküli; szamádhih – szamádhi.

Miután azok is megszűntek, az elme teljesen felfüggesztett állapotba kerül, és ez a tárgy nélküli (nírbídzsa) szamádhi.

Patandzsali azzal fejezi be a Jóga-szútra első fejezetét, amely a „Szamádhiról szóló fejezet” címet viseli, hogy emlékeztet bennünket arra, az út nem ér véget a teljes igazság megszerzésével az objektív szamádhin keresztül. A jógát igazából csak akkor érjük el, miután elértük a felszabadulást. A felszabadulás a tárgy nélküli szamádhiból származik. Ez az utolsó szamádhi azonban túl van azon, amit el lehet érni. Ahhoz, hogy elérje, a jóginak meg kell haladnia a cselekvés gondolatát. Miután teljes tudásra tett szert a megismerhető (tárgyakkal) kapcsolatban, meg kell ismernie a megismerhetetlent – az alanyt (a tudatot). Ezt két lépésben lehet megtenni, vagy egyes szaktekintélyek szerint háromban. A harmadik lépés nem olyan, amit aktívan meg tudunk tenni, inkább át kell adnunk magunkat neki. Ahhoz, hogy ez a végső változás megtörténjen, a jóginak el kell engednie azt az elképzelést, hogy ő a cselekvő."

Vinyásza-iskola 3. rész

Néhányan bekommentáltak, hogy túl nehezek voltak az eddigi zsugor-kézenállásos feladatok. Nos, ma lesz könnyebb műfaj is, csak odáig ugye el kell jutni :-) Egyébként meg akármennyire nehéznek tűnik is, érdemes elsajátítani ezt a mozdulatot, mert a vinyásza összes elemének sikere ezen múlik. Az első feladattal összefoglaljuk az eddig tanultakat:

1. Vinyásza álló helyzetből és vissza

Szamaszthitiből indulunk.
Belégzésre emeljük a karokat.
Kilégzésre előrehajolunk uttánászanába.
Kiemeljük a fejünket, majd belégzésre emeljük fel a lábunkat zsugor-kézenállásba.
Kilégzésre L-betű, majd lefelé néző kutyába érkezünk hátra.
Belégzésre deszkapóz.
Kilégzésre csaturanga.
Belégzésre felfelé néző kutya.
Kilégzésre lefelé néző kutya.
Belégzésre ugorjunk előre zsugor-kézenállásba, és tartsuk meg egy pillanatra a levegőben.
Kilégzésre lassan engedjük le a lábainkat a földre.
Belégzésre emeljük ki a fejünket.
Kilégzésre uttánászana.
Belégzésre egyenesedjünk fel, emeljük a karokat.
Kilégzésre szamaszthiti.

Csináljunk 15 kört az egészből, lassítva a leérkezéseket a zsugor-kézenállásból.

2. Előreugrás lólászanába

Csináljuk végig az előző sorozatot a hátraugrásig lefelé néző kutyába. Innen ugorjunk előre zsugor-kézenállásba, de ne eresszük le a lábainkat a talajra, hanem lassan eresszük be a csípőt a két karunk közé, úgy, hogy a térdünk a mellkas közelében marad, a sarkunk pedig az ülőcsontoknál. A lábszárakat itt már keresztezhetjük, de a lábujjak ne érjenek le a talajra! Ehhez a lábfejeket spicceltetni kell, mint ahogy a fenti képen csinálja a hölgy. Szándékosan nem férfiről tettem be képet, nehogy az legyen a kifogás, hogy ehhez nagyon izmos karokra van szükség :-) A végpozíció a lólászana, ezt tartsuk ki legalább egy légzésig, majd ereszkedjünk le a talajra, és álljunk fel ismét a következő ismétléshez. Ebből is lehet 15 kört végezni, hátha a végére sikerül lassan előreereszteni a medencénket, anélkül, hogy a lábaink a földhöz érnének. A következő részben átmenetileg könnyítünk majd egy kicsit, és a lólászana gyakorlásáról lesz szó.

Az igazság látnoka

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"1.48. ritambhará tatra pragjá

ritambhará – igaz; tatra – ott; pragjá – magasabb rendű tudás.

Ott a bölcsesség igaz (ritambhará).

Most az elmélkedés feletti szamápattiban szerzett tudás (pragjá) minőségét írja le Patandzsali. Igaznak (ritambharának) nevezi. A rita egy régi kifejezés, ami már a Rig-védában is felbukkan. A szent rendre vonatkozik. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy a dolgokat a legmélyebb szinten eredeti azonosságukban látjuk, és nem úgy, ahogy hisszük vagy akarjuk látni őket.

Vjásza elmagyarázza, hogy a ritambhara teljes igazságot jelent, amibe az igaztalanság parányi töredéke sem keveredik. Elmagyarázza, hogy ezt a legmagasabb jógát három lépcsőfokban lehet elérni: A szentírások tanulmányozása, következtetés és folyamatos meditációs gyakorlat által. Ez összhangban áll a Brihad-áranjaka Upanisad kijelentésével, amely szerint a tudatot (Brahmant) három lépcsőfokon keresztül lehet elérni, amelyek a következők: sravana (az igazság ismételt hallása), manana (elmélkedés az igazságon), és nididhjászana (az igazság megvalósítása vagy a szilárd megállapodás az igazságban).

1.49. srutánumána-pragjábhjám-anja-visajá visésárthatvát

sruta – hallott; anumána – következtetett; pragjábhjám – kétféle tudás; anja-visaja – másik tárgy; visésárthatvát – mivel egyedi tárgya van.

Ez a tudás különbözik a szentírásokból vagy következtetés által nyert tudástól, mivel egyedi tárgya van.

A nyelveink nagyon pontatlanok. Sok millió különböző tárgy van, de csak néhány szavunk, hogy leírjuk őket. Ha minden egyes különböző tárgyra tényleg különböző szót használnánk, akkor a nyelvünk kezelhetetlen lenne. Mivel a következtetés és a szentírások is nyelvet használnak, csak általánosságban írják le a dolgokat.

Az érzékeken keresztül szerzett tudás csak a durva tárgyakra (dolgokra) vonatkozik. Az összes fontos meditációs tárgy, mint az elme, egó, intellektus, a szív lótusza és a központi energiavezeték finom tárgyak, és ezért az érzékek nem tudják érzékelni őket. Ezért van szükségünk a következtetésre és a a szentírások tanulságára. De még akkor is, amikor megértettük a szentírásokat, és az intellektus szattvikus lett, ami által helyesen tudunk következtetni a finom tárgyakra, az még mindig más, mint amikor közvetlenül tapasztaljuk őket a szamádhiban. Mielőtt képessé válunk erre a közvetlen érzékelésre, Még mindig lehetnek el nem oszlatott kétségeink afelől, hogy a tanúságtétel vagy a következtetés helyes-e. De még ha nincs is kétségünk, még mindig ott van az a tény, hogy a tudás nem igazából a miénk, hanem másodkézből származik.

Georg I. Gourdijeff azt mondta, hogy a tudás fizikai természetű. Azt értette ez alatt, hogy az elméleti tudás nem sokat segít. A tudás csak akkor fog megváltoztatni bennünket, ha valóságossá vált, mint egy fizikai tárgy, amit meg tudunk érinteni. Ez előtt a filozófia csupán elmélet.

Azt azonban nem helyes állítani, hogy meg kell tapasztalnunk az igazságot ahhoz, hogy felszabadulhassunk. Semmilyen megtapasztalás soha nem vezethet el a felszabaduláshoz, mert a tapasztalás maga kötöttséget jelent. A tapasztalatot az átmenetiség határozza meg: minden tapasztalatnak van kezdete és vége. Amikor vége szakad, akkor egy másik tapasztalat követi. Ha azt mondjuk, hogy magtapasztaltuk a szabadságot, akkor nem tapasztaltuk meg a valódi szabadságot, mivel a szabadság a tapasztalás végét jelenti. Ebből az okból kifolyólag az ősi mesterek az „elhelyezkedés”, „megvalósítás” és „megértés” kifejezéseket használták. Ha megismerjük, vagy megvalósítjuk a tudatot, akkor semmilyen tapasztalat, jó vagy rossz, nem befolyásolhatja ezt a tényt.

Ezt a tudást természetesen nem kaphatjuk meg könyvek olvasása által. De ugyanúgy nem érhetjük el tettek, például az ászana, pránájáma vagy meditáció gyakorlása által. Semmilyen mennyiségű olvasás vagy cselekvés nem fog közvetlen tudást eredményezni, de a tanulás és a gyakorlás felébresztheti bennünk a potenciált a tudás megvalósítására. Sankara bemutatta a Brahma-szútra kommentárjában, hogy a tudatnak (Brahmannak) nincs oka. Örök és teremtetlen. Ez azt jelenti, hogy a Brahman állapotát bennünk nem a tanulás és a meditáció hozza létre, vagy más szavakkal a tanulás és meditáció nem a közvetlen oka annak, hogy magvalósítjuk önmagunkat. Mindazonáltal képessé tesznek bennünket arra, hogy megvalósítsuk azt, amik már eleve vagyunk (a tudatot). A legtöbb embernek szüksége van rájuk. A tanár szükségképpen homályos szavai sohasem lesznek elégségesek ahhoz, hogy megmutassák nekünk az igazságot. Minden tanítás, akkor is, ha szentírásból, személyes átadásból, vagy következtetésből származnak, csupán szavakon alapul. A szavak egy nelvi kódon keresztül csatornázzák le a valóságot, de ez a kód jelentősen különbözik magától a valóságtól. Lehet, hogy egy gyönyörű leírás, de nem maga a valóság. A valóságot közvetlenül kell megismerni, csak akkor fogja ténylegesen felébreszteni a jógit. A valóság közvetlen megismerése, a szavak, fogalmak, tanárok, vagy szentírások közvetítése nélkül, elérhető az elmélkedésen túli (nirvicsára) szamápattiban. Ebben az értelemben különbözik: itt önnön teljességében látunk egy tárgyat, míg a tanár vagy a szentírások szavai mindig is csak az ő szemeiken keresztül engednek bepillantást. Látnunk kell önmagunkat ahhoz, hogy szabaddá váljunk."

Hogyan győzzük le a hétfőt?

Írtam én már mindenfélét a futásról, de az igazság az, hogy heti 2-3 szigetkört vállalok én is mostanában. Ma reggelre is beterveztünk Orsival egy futást reggel 6 és 7 között. Sajna nem volt olyan jó idő, mint az elmúlt hetekben, amikor az ember simán kifutott a Szigetre egy szál gatyában, úgyhogy jobban be kellett öltözni. Viszont ennek az az előnye, hogy hamarabb "ON" üzemmódba kerülök az éjszakai "STANDBY"-ból. Mert reggel, amikor kinyitom a szememet az óra másodszori lenyomása után (háromnegyed hatkor csörög, akkor átállítom hatra, és élvezem, hogy még henyélhetek negyed órát), ilyenkor még a szememet nyitva tartani is nagy erőfeszítést igényel, és ha megmozdulok, akkor minden porcikám fáj. Gondolom, a ragacs teszi, amiről korábban már írtam.

Szóval csak elindultunk futni 20 körül, és egész hamar felébredtem a hűs szellő hatására. Nem sietős ilyenkor a futás, inkább átmozgató jellege van, mintsem kardió. Ha egyedül futok, és küldöm neki rendesen, akkor már volt, hogy 23.30 alatt is lefutottam a szigetkört. Ilyenkor másfél kör majdnem egy óra szokott lenni (mivel kb a sziget fele magasságában lakunk, a ki-be utat is hozzászámolom). 

A futás esetében háromféle verzió közül is lehet választani. Éppen most olvastam egy honlapon, hogy az egy vagy több órán keresztül végzett, alacsony intenzitású mozgás nem erősíti annyira a szívet, és a zsírégetést sem segíti annyira, mint a váltakozó intenzitású edzés. Vagyis jobb például 30-40 percet futni úgy, hogy egy pár sprintet beleteszel, mint monoton módon végigkocogni a szigetkört, amiben csak az ízületeid fáradnak el. 

De aki még sohasem sportolt, és mondjuk túlsúlyos is, az persze kezdheti lassú tempóban, neki az az eredmény, ha megállás nélkül sikerül végigfutnia mondjuk egy kört. A szívnek, keringési rendszernek, a láb izmainak és az ízületeknek is meg kell erősödniük, mielőtt elkezdenénk sprintekkel terhelni. Ha már megvan az alapkondi, akkor mehet a Predator üzemmód, vagyis a lehető leggyorsabb szigetkörre törekszel, jó erősen küldöd végig, és ráhajrázol az utolsó 200 méteren. Ez jó állóképességet biztosít, és egész napra megemeli az alapanyagcserédet.

A leghatékonyabb az, ha 4-5 sprinttel cifrázod a szigetkört, és közte lelassítasz, de csak annyira, hogy visszaálljon a légzésed. Akár meg lehet állni közben fekvőtámaszozni is. És milyen jól érzi magát az ember, amikor túl van rajta! Sokkal jobb, mint egy reggeli kávé, maximum egy mysore gyakorláshoz tudnám hasonlítani. Elhiszem, hogy mindenki utálja a hétfőket, de ha egyből korán reggel még egy futással kiütöd az elmédet, akkor máris pozitívabban áll hozzá a nap és a hét hátralevő részéhez. A mentális erőfeszítés ugyanaz, mint amit a jóga-gyakorlásnál is meg kell tennünk a lustaság és a belső akadályok leküzdése érdekében.

Nagyon fontos közvetlenül futás után lenyújtani a hamstringet és a combközelítőket, mert különösen jógások nagyon megérzik, hogy bekötnek az izmaik. Persze 5-10 perc nyújtás nem igazán elegendő, szóval ugyanazon a napon kell azért még egy másfél-két órás jóga-gyakorlás, ha nem akarunk betonkötött csípőt magunknak. Nekem ma lesz még egy Beast Training, és délután a jóga-gyakorlás. Nagyon fontosak az arányok, mert ha kevesebbet jógázol, mint amennyi más sportot csinálsz, akkor csökken a hajlékonyságod. Ha csak jógázol, és nem erősítesz, akkor előfordulhat, hogy túl laza leszel, ami szintén sérülésekhez vezet. A jint és a jangot egyensúlyban kell tartani ahhoz, hogy az elme nyugalmát a legjobban elő tudjuk segíteni.  

A szamádhi ragyogása

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból: 


"1.46. tá éva szabídzsah szamádhih

táh – azok; éva – csupán; szabídzsah – maggal rendelkező; szamádhih – szamádhi.

Mindezek a maggal rendelkező szamádhi [kategóriái].

A mag (bídzsa) a tárgy, amin meditálunk. Az összes szamápatti az objektív szamádhi különböző formája, mivel a megjelenésük egy külső tárgytól függ. A szabídzsa szamádhi fogalom az „objektív” vagy „kognitív” szamádhi szinonímája. A kogníció azt jelenti, hogy az elme tapasztal és azonosít egy tárgyat.

A szamádhi magasabb típusa a mag nélküli (nirbídzsa) szamádhi, amely tárgy nélküli. Ennek a megjelenése nem függ egy tárgytól. A „kogníción túli” (aszampragjáta) szamádhi kifejezés a tárgy vagy mag nélküli (nirbídzsa) szamádhi szinonímája. Ebben túlhaladtunk azon az igényen, hogy tárgyakon keresztül rögzítsük a szamádhinkat.

A másik ok, ami miatt az objektív szamádhit „maggal rendelkező szamádhinak” nevezik, az, hogy a tudatalatti benyomások (szamszkárák) magjai, amelyek a feltételekhez kötöttséget (vászaná) létrehozzák, megmaradnak benne. Ezekből a magokból a tudatlanság és a tettek (karma) újabb fajtái nyilvánulhatnak meg, amelyek a szenvedés (klésák) különböző formáin alapulnak; a mag nélküli szamádhiban azonban ezek a magok megpörkölődnek, és ezért elveszítik a csírázási képességüket. Ezért a felszabadulás csakis a mag nélküli szamádhin keresztül lehetséges.

1.47. nirvicsára-vaisáradjé 'dhjátma-praszádah

nirvicsára – nirvicsára szamádhi; vaisáradjé – miután teljesen jártassá váltunk benne; adhjátma – a belső eszköz; praszádah – ragyogás, vagy tisztaság.

Az elmélkedésen túli (nirvicsára) szamápatti ragyogása által a belső eszköz megtisztul.

Az elmélkedésen túli szamápattiban történő jártasság azt jelenti, hogy az elménknek megvan az a képessége, hogy azonosuljon egy finom tárggyal anélkül, hogy a háttérben tanakodna rajta. Akkor egy ragyogás jelenik meg, ami megtisztítja a belső érzékelés eszközét – a buddhit, vagyis az intellektust.

A modern szerzők helytelenül fordítják ezt a szútrát: „A nirvicsára szamápattiból a eredeti önvaló tisztasága származik.” Patandzsali és Vjásza világosan lefektette a szamádhik szintjeit, amelyben a különböző maggal rendelkező vagy objektív szamádhik tárgyakhoz kötődnek, mint jelen példánk esetében is. Csakis a mag nélküli vagy tárgy nélküli szamádhik kötődnek az önvalóhoz (átman) vagy a tudathoz (purusa). Az itt említett objektív szamádhi nem rendelkezik az önvaló megnyilvánitásának erejével, mivel az a célja, hogy megtisztítsa a belső érzékelés eszközét, az intellektust.

A kifejezés, amit ez a szútra a belső eszközre vonatkozólag használ, az adhjátma, ami azt jelenti, hogy „önmagunkhoz tartozó”. Vjásza már használta ezt a kifejezést, amikor leírta a szenvedés három fajtáját ( adhjátmika, adhibhautika, adhidaivika). Ebben a kontextusban ez az önmagunk által létrehozott szenvedésre utal, például önnön tudatlanságunk miatt. Egyértelmű, hogy a szenvedést nem az eredeti önvalónk (átman) hozza létre. Először is a tudat (átman) teljes mértékben passzív és nem befolyásolja a világot. Ezt a megértést tanítják az upanisadok, a Bhagavad-gítá, a Brahma-szútra, és a Jóga-szútra is. Az önvaló nem teremt. Ezen túl, az önvalóban történő megállapodás nem szenvedés, hanem eksztázis és szabadság. Az adhjátma kifejezés ezért nem a valódi vagy isteni önvalónkra vonatkozik, hanem csak saját magunkra, ebben az esetben pedig a belső eszközre. Az elmélkedésen túli szamápatti ismételt alkalmazása által az elme, és különösen az intellektus szert tesz arra képességre, hogy úgy tapasztalja a tárgyakat, ahogyan azok ténylegesen vannak. A tudásnak ezt a típusát pragjának nevezik, ami a tárgyak legmélyebb szinten történő megértését és felfogását jelenti. Most az elme egy eszközzé vált, amellyel megismerhetjük a dolgokat, míg előtte csak arra volt képes, hogy elhiggyen, gyanítson, megbecsüljön vagy mérlegeljen különböző dolgokat. A tárgyakkal kapcsolatos mély tudás megszerzése csak azzal az elmével lehetséges, amely szert tett erre a képességre. Akkor azt mondjuk, hogy a belső eszközök megtisztultak, ami azt jelenti, hogy hamis megértés nem tapadhat többé hozzájuk. Hogy miért is annyira fontos mindez, azt megtudhatjuk a következő szútrákból."

A prakriti

Újabb részlet Gregor Maehle Jóga-szútra magyarázataiból:

"1.45. szúksma-visajatvam csálinga-parjavaszánam

szúksma-visajatvam – a szamádhi finom szintjei; csa – és; alinga – prakriti; parjavaszánam – kiterjedése.

A finom szintek hierarchiája a természetben (prakriti) végződik.

A szánkhja filozófia szerint, amelyre a jóga épül, a világ egy megnyilvánulatlan, örök, teremtetlen és finom szintű mátrixból jön létre, ami az anyagi oka – prakriti (természet vagy teremtő erő). A prakriti olyasmi, mint az ősrobbanás előtti állapot: semmi sem megnyilvánult, de végtelen potenciállal rendelkezik.

A szánkhja szerint a prakritiből jön létre a kozmikus intelligencia (mahat vagy buddhi). Ebből jön létre az egoitás (ahankára), abból a finom űr, abból a finom levegő, abból a finom tűz, abból a finom víz, abból a finom finom föld elem. Ezt nevezik az evolúció folyamatának. Ez egy lefelé és kifelé irányuló folyamat, ami tudatlanságot és kötöttséget eredményez. Amikor a jógi megfordítja ezt a folyamatot, azt involúciónak nevezzük. Ez egy befelé és felfelé irányuló folyamat, ami a felszabaduláshoz és az eksztázishoz vezet.

Az első finom tárgyak, amiket az ember az elmélkedésen túli szamápattihoz választana, azok, amelyek alul helyezkednek el a hierarchiában, mint például a finom földelem. Ez a föld elementáris részecskéje vagy atomon belüli potenciálja (tanmátra). A szamápatti során a föld elemi részecskéje visszatér a forrásába, a víz elemi részecskéjébe. A további szamápattik által visszatérítjük a vizet a tűzbe, a tüzet a levegőbe, a levegőt az űrbe, az űr az egoitásba (ahankára), végül pedig az egoitást az intellektusba (buddhi). Az intellektus a meditáció legmagasabb tárgya, amiből a diszkriminatív tudás (vivéka khjátéh) származik.

Vegyük észre, hogy a tárgyak finomság szerinti sorrendben vannak. Ez azt jelenti, hogy először az egyértelműeken meditálunk, és csak később azokon, amelyek nehezebben felfoghatók, és ezért fejlettebb intelligenciát igényelnek. Az intellektus a legfinomabb tárgy, amin meditálni lehet. A prakriti az intellektusnál is finomabb, de, mivel a finomságnak itt vége is szakad, a prakritit nem választjuk meditációs tárgyként. Ez az az állapot, amelyben a három minőség (guna) egyensúlyban van, és a világ megnyilvánulatlan állapotban van. A megnyilvánulatlan állapotot akkor érjük el, amikor felismerjük a valódi természetünket, a tudatot. Akkor a feltételekhez kötött elme, amely a gunák összefonódásának a terméke, elkülönül tőlünk, és visszatér a forrásába, a prakritibe. Ezen a ponton el kell enegdnünk a meditáció tárgyait, és ehelyett az alanyon (a tudaton) kell meditálnunk. Ha itt folytatjuk, akkor eggyé fogunk válni a prakritivel, amelyben a finomság végződik. A prakritivel történő azonosítás (prakriti-laja) szintén egy magas szintű misztikus állapot, de nem vezet el a maradandó felszabaduláshoz. Ahogy az 1.19. szútra is említette, újra a tudatlansághoz, szenvedéshez és testet öltéshez vezet, és ezért el kell utasítani. A prakriti állapota különbözik a tudattól, és a jógi célja az, hogy a tudattal azonosítsa magát, és mentes maradjon a prakrititől, amelyben benne van a szándék, hogy szembehelyezkedjünk a pusztán tudatként levés állapotával. A tudatot azért nem említik a finom tárgyak között, mert az az alany, maga a tényleges megfigyelő, vagyis az önvaló.