Ámde ez nem így van, még a védikus filozófia szerint sem. Az ember egy aktív lény, és gondoljunk vele, hogy még a vágyaink kifejlesztésében is milyen tevékeny szerepet játszunk! Az igaz, hogy a vágyak a múltbéli szamszkárák (benyomások) következtében merülnek fel az elménk tükrében, de egyáltalán nem mindegy, hogy mit kezdünk velük! Ha úgy gondoljuk, hogy egy vágy, illetve annak beteljesülése a boldogságot (vagy legalább átmenetileg kellemes érzést vagy a szenvedésünk enyhítését) fogja okozni, akkor belekapaszkodunk, elkezdünk ragaszkodni hozzá, és minél többet kontempláluk az adott vágyat, annál több gondolati energiával töltjük fel.
Erre szokták mondani, hogy a hit (ami ebben az esetben a vágy beteljesüléséhez fűződő ragaszkodás) hegyeket képes megmozgatni. Igen ám, de azokat a hegyeket meg is kell mozdítani, nem fognak csak úgy maguktól ide-oda röpködni. Az élőlény ugyanis azért csak Isten végtelenül parányi része, és még ha Isten vágyai bármikor szabadon be is teljesülhetnek, különösebb erőfeszítés nélkül, a mi parányi vágyainkért bizony keményen meg kell dolgoznunk, és ez félelmetes, vagy legalábbis nem hangzik túl lelkesítőnek.
Pedig minden ember, aki valamire is vitte, akár anyagi, akár lelki értelemben, nagyon sok erőfeszítést tett bele, keményen dolgozott, és komoly áldozatokat hozott azért, hogy a vágyai beteljesülhessenek, legyen szó akár anyagi, akár lelki vágyakról. Ez választás kérdése, mint ahogyan az is, hogy a végy kezdeti felbukkanásakor elkezdünk-e ragaszkodni hozzá, vagy pedig elengedjük. Ennek eldöntéséhez intelligenciára van szükség. Ha az intellektus úgy ítéli meg, hogy a vágy kultiválása számunkra kedvező, hasznos vagy kívánatos eredményt fog hozni, akkor elkezdjük kultiválni a vágyat. Ez azt jelenti, hogy a gondolkodás (kontempláció) fázisából fokozatosan eljutunk az érzés (ragaszkodás vagy ellenszenv) fázisába, majd végül az akarat fázisába, amikor is megérik bennünk egy többé-kevésbé szilárd elhatározás, hogy be fogjuk teljesíteni a vágyunkat.
Ekkor pedig nem csak tétlenkedni kell, mert az általában csak frusztrációt szokott okozni. minimum olyan helyzetet kell teremteni az életünkben és a tudatunkban, ami lehetővé teszi a vágy beteljesülését. Erre szoktuk ezó nyelven azt mondani, hogy "bevonzzuk". De gyakran ez sem elég. Értelmes tervet kell készíteni, azt lépésekre kell bontani és el kell kezdeni megvalósítani. Ha valamely lépésnél megbukunk, akkor újra és újra neki kell futni, és addig gyakorolni, amíg meg nem lesz. Ha akadályba ütközünk, akkor esetlegesen "újra kell tervezni" az útvonalat, amely a vágyunk és a beteljesülése között fekszik, és nem szabad addig belenyugodni, amíg el nem érjük a a sikert.
Én nem vagyok a vágynélküliség nagy híve, mert azt gondolom, hogy sok embernek, aki a motiváció hiányával küzd, ez éppenséggel egy frusztrációval övezett menekülési útvonal, amivel önmagukat győzködik, hogy úgysem érdemes erőfeszítést tenni a vágyaink beteljesítésére, mert nem leszünk tőle boldogok. Szerintem a vágyakozás a lélek elválaszthatatlan sajátossága, és csupán a tudatától függ, hogy a vágyát az anyagi vagy a lelki célok megvalósítására fordítja, vagy esetleg összhangot tud teremteni a kettő között, legalábbis amíg nem szabadult ki az anyagi világ kötelékei közül.
A halogatás is egy ugyanilyen dolog, hiszen sok olyan helyzet adódik az életünkben, amivel foglalkozni kell, olyan probléma, amit meg kell oldani. Az ind bölcsek három dolgot neveztek meg, aminek megoldása nem tűr halasztást: a betegség, az adósság és a tűz. De bármilyen vészhelyzet adódik az életünkben, azonnal reagálni kell. Ha halogatjuk a belső feszültségein, frusztrációink feloldását, vagy akár még azt is, hogy őszintén szembenézzünk önmagunkkal, és tudomásul vegyük a jelenlétüket, akkor esélyünk sincs a boldogságra. Ilyen esetben a vágyaink az álmodozás kategóriájába esnek, és nagyon gyakran a valóság előli menekvés gyanánt ringatjuk magunkat mindenféle tündér-álmokba.
A várakozás helyett tehát a gyakorlást, a tudatos tervezést és erőfeszítést javasolom, még akkor is, ha buddhista, TM-es és egyéb ismerőseim szerint minden, ami erőfeszítést igényel, az gyanús. A boldogságot nem várni kell, hanem meg kell tervezni, és meg kell valósítani. És gyakorolni kell azt az attitűdöt, amely által az élet mindennapos apró-cseprő helyzeteit is boldogan tudjuk átélni, fel tudjuk ismerni a múlandó pillanat szépségét, a napfény ízét, az esőcseppek szétolvadó lágyságát és a hajnali szellő simogató frissességét. A flow élmény nem azt jelenti, hogy sodródunk az árral, hanem azt, hogy tudatosan kiválasztjuk az erőket, amelyek hatnak ránk, és összhangba kerülünk velük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése