Szinkronban

Az utóbbi napokban, az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban érzem azt, hogy összhangban vagyok. Önmagammal, az Univerzummal, a sorsommal, Istennel, vagy ki hogyan érzi. Kellemes érzés. Megnyugtató, inspiráló, és valahonnan a lényem legbelsejéből fakad. Persze biztosan sokan vannak, akik ismernek (vagy azt hiszik, hogy ismernek), és másképp gondolják mindezt, de hát ők nincsenek a bőrömben, nem érzik azt, amit én, és egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hagy ha erőmnek erejével próbálnék megfelelni bizonyos külső elvárásoknak, főleg olyanoknak, amikkel nem tudok azonosulni, akkor boldogabb lennék. 


Aki nem érzi azt, amit én, annak nehéz megértenie ezt az összekapcsoltság-érzést, és ahelyett, hogy rám koncentrál, inkább a saját belső harmóniáját kellene keresnie. Valóban igaz az, hogy sokkal több az olyan ember, aki nincs szinkronban önmagával, és egész életében elkeseredetten keresi a boldogságot, önmagát, a saját élete értelmét. 


Amikor azt érzed, hogy semmi nem jön össze, nem teljesülnek a vágyaid, mindenhol akadályokba ütközöl, és a legkisebb dolgok sem sikerülnek, akkor érdemes megállni egy pillanatra, és elgondolkodni. Csak létezni és érezni. Mi a diszharmónia forrása? Merre haladsz és miért? Kitől kaptad az értékrededet, és valóban a tiéd-e? Kinek akarsz megfelelni, és milyen megfontolásból? Sok esetben ahhoz, hogy szinkronba kerüljünk, egy jó adag bátorságra és lázadásra van szükség, és minden esetben szükség van a félelmeink legyőzésére. Félünk a szégyentől, a sikertelenségtől, a meg nem értéstől, az elutasítástól, holott eleve ezt éljük meg minden nap, különben nem éreznénk azt, hogy valami nincs rendben az életünkben. 


Amikor sikerül végre megtalálni önmagunkat, és ez egy hosszú, fokozatos folyamat, akkor békében leszünk a világgal. Ezernyi apró esemény történik az életünkben minden nap, amiről az ember azt hinné, hogy csak véletlen, de mégis azt érezzük, mintha külön erőfeszítés nélkül megoldódnának apró-cseprő ügyek, és az életünk minden területén előrehaladunk, mint a kés a vajban. Mert tudjuk a bölcsek tanítása alapján, hogy a véletlen az fel nem ismert szükségszerűség, és a jó öreg karma törvénye alapján mindennek megvan az oka, és a célja is.   


Aki nincs szinkronban, az a karmája ellen lázad, nem hajlandó elfogadni az elkerülhetetlen leckéket. Aki szinkronban van, az bölcs derűvel fogadja azt, aminek jönnie kell, még ha látszólag nem is örömteli az adott esemény. Meglovagolja a karma hullámait, és mesteri szörfössé válik. Az univerzum tele van óriási erőkkel, amelyeket a bölcs a céljai elérésére tud felhasználni, a kevésbé bölcs ember pedig szélmalomharcot vív ellenük. A sorsunk is egy ilyen erő. Amíg nem békülünk ki vele, és nem lovagoljuk meg, addig az életünk értelmetlen és céltalan küzdelem csupán, mert minél több erőfeszítést teszünk annál zavartabbak leszünk, és minél inkább lázadunk a sorsunk ellen, annál erősebben meg fog kötni. Amint elengedjük azt, amit el kell elengedni, a sorsunk is elenged bennünket, és a szolgálatunkba szegődik. 


A jóga nagyon sokat segíthet abban, hogy szinkronba kerüljünk önmagunkkal, elfogadjuk önmagunkat és a sorsunkat. De ahhoz nagyon őszintén kell gyakorolni, engedni kell, hogy a gyakorlás bekebelezzen, megrágjon, és kiköpjön. Bízni kell a folyamatban. Át kell adni magunkat neki. A siker mindig azoké, akik odaadással csinálnak valamit, és ez a jógára is igaz, Patandzsali is ezt mondja. Ha mi akarjuk irányítani a saját gyakorlásunkat, a jógához fűződő viszonyunkat, vagy a jóga kapcsán is csak egy réteget húzunk a hamis egónk köré, akkor a hatásai is csak felszínesek lesznek, és nem éljük át a szinkronicitás belső érzését. 


A jóga a lélek természetes állapota, a gyakorlásunk és az erőfeszítésünk csupán arra irányul, hogy eltávolítsuk a zavaró tényezőket ennek a természetes állapotnak az útjából, és engedjük, hogy átitassa a személyiségünket, megtermékenyítse a lelkünket, és akkor a tapasz tisztító tüzéből életre fog kelni a boldogság főnixmadara, és elképzelhetetlen magasságokba repíti a lelkünket szárnyalása során.