A hindu tradíció és a nyugati társadalom között van egy olyan különbség, ami a guru-kérdést is jelentős mértékben polarizálja, mégpedig az autoritás kérdése. tudjuk azt, hogy a tradícionális védikus rendszerben az autoritás már-már megkérdőjelezhetetlen tisztelete volt az alapelv. Így a gyerekeket a szülők, a feleséget a férj, az alattvalókat a király, a tanítványokat a guru imádatszerű tiszteletére nevelték, és ez persze azt is előfeltételezte, hogy a szülő/férj/uralkodó/guru valóban rendelkezik is az adott pozícióhoz szükséges képesítéssel, lelki erővel. Ez főleg a guru esetében szinte egy idealizált magatartást és példát jelent, hiszen a guru az (bármilyen spirituális hagyományról is legyen szó), aki a megvilágosodás, a felszabadulás felé vezeti a tanítványát. Ebbe természetesen beleértendő az, hogy ő maga is végigjárta az általa képviselt utat, és elérte rajta a tökéletesség szintjét.
Ha például a jóga oktatására vonatkoztatjuk ezt az elvet, akkor a guru egy olyan személy, aki elérte a szamádhit, mert ha még nem sikerült neki, akkor mi a garancia arra, hogy a tanítványt el tudja juttatni oda? A első jóga-guruk, akik eljöttek nyugatra, mind szinte egytől egyig hosszú szakállú Swamik voltak, akik ilyen vagy olyan spirituális irányzat vagy jóga-láncolat felkent gurui voltak. Közös jellemzőként mindnek cifra indiai neve volt, és beavatták a tanítványokat az általuk képvisel irányzatba, így tulajdonképp elkötelezték maguk mellett a nyugati hippi keresőket. Srila Prabhupada sem volt kivétel ez alól, bár ő nem volt szakállas :-) De a krisnásokat is jellegzetes ruhájukról és neveikről ismerni meg, csakúgy, mint Osho követőit vagy ésppen a Yogi Bhajan-féle Kundalini yoga felszentelt gyakorlóit.
Egy Swamitól természetesen az az elvárás, hogy az érzékei mestere legyen. A védikus tárdsadalomban a szannjásza (lemondott szerzetesi élet) intézménye a szexuális életről és a világi javakról és élvezetekről történő teljes lemondást jelenti. A korábban emlegetett példák azonban azt mutatják, hogy ebbe több, nyugatra elszármazott jóga-Swami és belebukott, bár kétségtelenül voltak olyanok, mint például Swami Vishnudevananda, akik úgymond nem hoztak szégyent a Swami-intézményre.
A tradícionális guru-modell szerint a tanítványok (jellemzően 5-10 éves fiúk) a guruval élnek, és személyesen szolgálva őt tanulják tőle a tudományt, elméletben és gyakorlatban is. Alamizsnát koldulnak a guru részére, és csak akkor intenek búcsút neki, amikor 5-10 év múltán mindent megtanultak tőle, és kilépnek a nagybetűs Életbe. De a kapcsolat és a hűség akkor is megmarad.
Bizonyos irányzatokban a tanítványok beavatást kapnak, aminek során mantrát és lelki vagy jógás nevet is kapnak. Ilyenkor fogadalmakat is tesznek, amely az adott irányzatnak megfelelően több vagy kevesebb jamát és nijamát tartalmaz. A tradícionális modell hátulütője talán abban rejlik, hogy a kulturális és társadalmi kontextusából kiragadva nem mindig lesz működőképes, vagyis a tanítványok nagy része nem iskolás korú, és nem bízza az életét kizárólagosan a gurura, illetve ha ezt teszi, akkor abból is időnként gondok lehetnek. Másrészt a tanítványoknak a kezdeti lelkesedésükben bevállalt fogadalmakat és elkötelezettséget fenn kellene tartani hosszú távon is, és ez nem mindenkinek megy. Ez már csak abból is látható, amennyire a jógaórákon cserélődnek az emberek.
De az is kétségtelen, hogy bizonyos típusú emberek szépen bele tudják illeszteni a hétköznapi életükbe azt a kulturális/spirituális színfoltot, amit valamely jóga-tradíció iránti elköteleződésük jelent, és ettől boldogabbnak, tartalmasabbnak élik meg az életüket. A jógára azonban nem csak az ilyen típusú személyek tartanak igényt, úgyhogy a további részekben megvizsgáljuk a többi modellt is. A képen Swami Satchidananda látható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése