Ha körülnézünk manapság a jógavilágban, akkor számtalan karizmatikus jóga-gurut látunk, akik több-kevesebb azonosságot vállalnak valamely tradicionális iskolával, vagy éppenséggel dominánsan a saját útjukat járják és a saját megközelítésüket hirdetik. Az egyik probléma ebben a modellben talán az lehet, hogy az ilyen guruk a tanításaik, gyakorlataik stb., létjogosultságát pontosan a népszerűségben, a követők számában látják, és hajlamosak a fejlődésük irányvonalát is a nagyközönság lájkjainak fényében meghatározni. Vagyis ha azt tapasztalják, hogy bizonyos tanaik nem annyira népszerűek, akkor azokat háttérbe szorítják, és inkább olyan elemeket helyeznek előtérbe, amelyek nagyobb tetszést váltanak ki. Ebben az értelemben egy karizmatikus guru ugyanolyan populistává válhat, mint például egy politikus, akinek a kenyere a szavazók tetszési indexétől függ.
Nem ritka eset ez a hivatásos jógaoktatók körében, hioszen ők is a "piacról" élnek, a bevételeik szempontjából egyáltalán nem mindegy nekik, hogy mennyi ember megy az órájukra, a workshopjaikra. Ha mindezt pénzre szeretnénk lefordítani, akkor világszerte azt tapasztaljuk, hogy az emberek hajlandóak két-háromszor annyit kiadni egy jógaóráért, mint egy fitnesz-edzésért. Egészen egyszerűen azért, mert a jógától, a jógaoktatótól többet remélnek: az életszemléletük, az életminőségük, az értékrendjük megváltozását.
A felhasználói élmény mellett persze fontos tényező az is, hogy a "rajongók" hajlamosak kivetíteni az eszményképeiket a sztárgurukra, és ezenközben nem nagyon törődnek azzal, hogy objektív módon megismerjék az illetőt, és felmérjék a kapacitását, képesítését. Ez egészen egyszerűen abból a pszichológiai igényből fakad, hogy a legtöbb embernek, főleg a gyenge, önállótlan személységgel rendelkezőknek idealizált hősökre, eszményekre van szükségük ahhoz, hogy inspirációt meríthessenek belőlük, és addig keresik a megfelelő alanyt, amíg valakire többé-kevésbé rá nem tudják húzni ezt a szuperhős-imidzset. A jógaoktató éppen megfelelő alanynak tűnik, mert izmos, vidám, kiegyensúlyozott, barátságos, átlagon felüli értékrenddel és életcélokkal rendelkezik, és misztikus dolgokat tud mondani, amitől elhisszük, hogy ő a "real deal" :-).
Nos, nem mondom, hogy az oktatónak mindenáron arra kell törekednie, hogy lerombolja a körülötte kialakult esetleges nimbuszt, de azért arra oda kell figyelnie, hogy ne játsszon rá a dologra, ne hagyja direkt fényezni magát, ne várja el a tiszteletet, és ne higgye el mindazokat a túlzásokat, amelyeket a tanítványai beleképzelnek a személyiségébe.
Ilyenkor történnek az olyan esetek, mint John Friendé, amikor is a követők tömegesen csalódnak az ideáljukban, és pszichológus után kiáltanak, mert rádöbbenek, hogy a sztárguru az elképzeléseikkel összeférhetetlen magatartást tanúsít. A pszichológus persze nem guru, de nagyon jól ismeri az emberi tudat különböző megnyilvánulásait, legalábbis azokat, maleyek a kapcsolataiban vagy az életszemléletében zavart okozhatnak.
Bizonyos guruknak, spirituális vezetőknek valóban annyira sok lehet a helyzetükkel járól mentális nyomás, hogy pszichológus segítéségre van szükségük, ám ez nem azt jelenti, hogy a pszichológus át tudja venni egy guru szerepét. Mindezek után én azt a következetetést vonnám le, hogy mindenkinek egyénileg kell eldöntenie, hogy melyik guru-modellnek mennyi szerepet szán az életében, de a legtöbb esetben a fenti modellek kombinációja lehet a legbiztonságosabb és leghatékonyabb megoldás, feltéve, ha találnunk olyan személyeket, akik az életünkben képesek hitelesen betölteni ezeket a szerepeket. És, ahogy mondani szokták, aki őszintén keres, az talál :-).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése