Pomeda első érdekes gondolata a “függőleges” vs “vízszintes” haladási irányról szól. Ha a jógát egy spirituális vagy önmegismerési ösvénynek tekintjük, akkor a valódi haladás irányának a függőlegesnek kell lennie. Mit is takar ez? A jóginak egy belső fejlődésen kell keresztülmennie, amit az őszinte és rendszeres gyakorlás, a belső meló, a türelem és a kitartás által tapasztalhat meg. Mindezek nem könnyű feladatok, mert nem az elme “szórakoztatására” irányulnak, hanem pontosan a kifárasztására, “kiéheztetésére”, megnyugtatására. Ahhoz, hogy ez elménket vissza tudjuk téríteni a középpontba, és ott tudjuk tartani, nem szabad táptalajt adni a csapongásához. Mindez nem könnyű, és nem vonzó, mivel a belső meló eredménye csak hosszú idő múlva és a szakavatott szemlélődő számára válik nyilvánvalóvá, gyakran még magunk is jóval azután jövünk rá, hogy sikerült meglépnünk egy lépcsőfokot, amikor már megtörtént.
Ehelyett az elme inkább hajlandó a legkisebb ellenállás útját követni, annál is inkább, mert a folyamatos befelé koncentrálástól a kiégés szimptómáit kezdi el produkálni, ami ebben az esetben éppenséggel annak a jele, hogy már fárad, és nemsokára hajlandó lesz feladni egy-egy makacs szokást, amin évek óta akarunk változtatni. Ehelyett az elménk elindul a “vízszintes” haladás irányába, elkezdünk gyűjtővé válni, megtanulunk még egy ászanát, megismerkedünk még egy jógairányzattal, elolvasunk még egy jógás könyvet, elmegyünk még egy workshopra, megnézünk még egy gizda jógás videót. Az elme szórakoztatása megvan, a felszínes érdeklődést sikerült fenntartani, de sok esetben éppen hogy a megoldandó feladatok elől menekülünk ilyen módon.
Nem azt mondom, hogy legyünk szemellenzősek és besavanyodottak, mindig van helye a kísérletezésnek, a játéknak, a fűszerezésnek, de az maradjon csak az, ne akarjuk a desszertet főfogásnak kikiáltani. Tudjuk, hogy mit akarunk, és maradjunk hűek önmagunkhoz! Én például így vagyok az akro-jógával. Izgalmas játék, kísérletezés, de én astangás vagyok, nekem az a fő gyakorlásom. Régebben abban is sokkal inkább hajtottam a sorozatokat meg az újabb ászanákat, most inkább a gyakorlás belső aspektusára próbálok koncentrálni, a légzésre, a bandhákra, a dristire, még ha ezek kívülről nem is annyira látványosak.
Sok embernek a jógaoktatói tanfolyam elvégzése vagy magának a jógaoktatásnak a megkezdése is egy ilyen mondvacsinált előrelépés, amivel a saját gyakorlásához fűződő felszínes viszonyt próbálja kompenzálni. A külső sikerektől való túlzott függőség nagyon könnyen előidézheti a belső tartalom, a lényeg elsilányosodását, aminek következtében egyre jobban elkezdjük hangsúlyozni a külső dolgokat, a belső tartalom helyett. Szép dolog a csomagolás, de ha nincs benne semmi, annak maximum egy buddhista fog örülni, hiszen ő éppenséggel ezt tartja minden dolog lényegének :-)
A további napokban néhány olyan guru-modellt fogunk bemutatni, amivel jelenleg a nyugati jóga-világ kísérletezik, és aminek sok esetben a keverékét látjuk egy-egy sikeres és ismert oktató személyiségében, vagy a”tanítványoknak” a saját mesterükhöz fűződő viszonyában, a róla alkotott képben. Mindez azért lehet tanulságos, mert végre elkezdjük értelmezni a rejtélyes és misztikus guru-jelenség különböző dimenzióit, ami mind az oktatók, mind a “felhasználók” tisztánlátásához hozzájárulhat, hiszen ha tudjuk, hogy mik az igényeink, akkor könnyebben megértjük, hogy egy kapcsolat, egy-egy oktató képes-e kiszolgálni azokat az igényeket, vagy hamis reményeket, hamis képet táplálunk magunkban róla, vagy éppen az egész guru-jelenségről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése