Guru-modellek - az akadémikus

Carlos Pomeda következő felvetése az akadémikus modell. Az oktatásnak ugyanis mindig van egy elméleti és egy gyakorlati vetülete is, amit a klasszikus modell esetén elvileg párhuzamosan kaptak a tanítványok, vagyis a guru átadta a tudását, és az életével, a példájával a gyakorlatban is tanított. Ha a jóga nyelvére lefordítjuk ezt, akkor a jógaoktató nem csak beszél a jógáról, vagy szakértő módon instrukciókkal látja el a tanítványokat például az ászanák végrehajtásával kapcsolatban, hanem saját maga is komolyan gyakorol, illetve bemutatja az ászanákat. Szerintem egy oktató esetében még az sem elég, ha szóbeli instrukciókat is közöl, illetve ügyesen igazít, mivel nem masszőrök vagyunk. A megfelelő példa mellett azért is fontos az oktató személyes gyakorlása, mert csík akkor lesz elegendően mély kapcsolata a pózokkal vagy akár a pránájáma-gyakorlatokkal, különben az oktatása nagyjából az elméleti, külső síkon marad.


A klasszikus modellnél persze említettük a jamákat és a nijamákat is, vagyis az oktatónak egy komplett példával kell szolgálnia a jóga életmódjára, gyakorlására és szellemiségére vonatkozóan. És itt jelenik meg az igény az akadémikus modellre, mert sok mindenkit tényleg nagyon érdekel a jóga, de bizonyos elemeivel nem tudnak teljes mértékben megbarátkozni, vagy átültetni a gyakorlatban. Vannak például olyan bölcsészek, akik mélyrehatóan tanulmányozzák a jóga filozófiáját, irodalmát, hagyományát, de mindezt kívülálló tudósként teszik csupán, anélkül, hogy a gyakorlat mellett elköteleződnének, vagy esetleg komolyabb kapcsolatot fedeznének fal a klasszikus jóga-elmélet és a modern kori jógaiskolák által képviselt gyakorlati tanításokkal. 


Az akadémikus guru esetében tehát nem elvárás az, hogy a gyakorlatban is képviselje azt, amit tanulmányoz vagy tanít, elég, ha az elméletét minél mélyrehatóban ismeri. Ugyanakkor a különböző oktatási intézmények (példának vehetjük akár a Bhatkivedanta Hittudományi Főiskola jógamester-szakát) képesítéseket, tudományos fokozatokat osztogatnak az akadémikus oktatás szamárlétráját járóknak. Én is például fél éven belül végzettségem szerint vaisnava jógamester leszek, de azt nyilván tudjuk, hogy egy ilyen papír megszerzése nem garantálja azt, hogy milyen mélységű gyakorlati tapasztalattal vagy ismerettel rendelkezik a birtokosa, inkább csak alapszintű képesítettségéről árulkodik. Az összes jógaoktatói képzésre is igaz ugyanez az elv. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek a képzések fölöslegesek volnának, de én inkább csak egy állomásnak tekintem őket a jógaoktatóvá válás útján. 


A modell másik előnye pedig az, hogy egy akadémikus gurutól a tanítványok is elsősorban elméleti ismereteket várnak el, és ezeket a saját tapasztalataikkal, illetve más guruk segítségével tudják kiegészíteni. Egyébként a klasszikus rendszer is plurális volt, vagyis a guru intézménye nem feltétlenül korlátozódott kizárólagosan egy személyre. Akár Krisnamácsárja példáját is vehetjük, akinek legalább egy tucat akadémikus és másmilyen guruja is volt, persze a jóga területén a legtöbbet Ramamohan Brahmacaritól tanult a klasszikus modell szerint. 


Esetleg a jóga filozófiájának tanulmányozására jó lehet az akadémikus modell, de azt hiszem, hogy a gyakorlati oktatáshoz azért ennél több kell, mert Pattabhi Jois is megmondta: 99% gyakorlat és 1% elmélet.