Ami azt illeti, valóban eléggé extrovertált, kitárulkozó típus vagyok, de azért igyekszem őszinte lenni önmagammal, és megadni a tiszteletet más irányzatoknak, oktatóknak is. Tudom, hogy ez a korábbi években nehezebben ment, de most már nem gondolom azt, hogy mindenkinek feltétlenül úgy kell oktatnia és gyakorolnia a jógát, ahogyan én teszem. Azt persze gondolom, hogy amit oktat, legyen az akár ászana, akár meditáció vagy bármi más, azt valóban a saját megtapasztalása és gyakorlata alapján kellene oktatnia, és nem elég a magával ragadó retorikai készség.
De tisztelem azokat is, akik nem tudják, vagy nem akarják az életük részévé tenni a legnehezebb ászanák gyakorlását, és megelégszenek az átlagosnál valamivel jobb hajlékonysággal vagy kondícióval. Ki lehet jelenteni, hogy nem ez a jóga célja, de engem személyesen ez vonz, és ez okozza nekem azt a flow-élményt, amit esetleg másnak egy másfél órás mozdulatlan meditáció. Az egót azonban mindkettő képes növelni szerintem, ám ez opcionális dolog. Szerintem mindent lehet úgy gyakorolni, hogy elősegítse a tudatunk fejlődését vagy az életcéljaink elérését, és úgy is, hogy az egónkat és a büszkeségünket gyarapítsa. Ez elsősorban mentalitás kérdése.
Engem valójában korábban sem érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam, vagy hogy milyen benyomást keltek bennük. Szerettem jógabemutatókat tartani és ászanákban fotóztatni magamat, de nekem ezzel elsősorban az a célom, hogy másokban is felkeltsem az érdeklődést a jóga iránt. A személyes gyakorlásomban pedig szeretem a kihívásokat, mert szerintem egy-egy kihívásnak megfelelni az mindig egy belső győzelem, igazából az egó korlátozó erejének legyőzése. A kishítűség és a lúzer-mentalitás ugyanis ugyanolyan mértékű egót takar, mint a kiemelkedő teljesítményt elérő embereké, csak az utóbbiak ezzel másokat is tudnak esetleg lelkesíteni.
A jóginak ugyanakkor észre kell vennie, hogy mikor játszik rá a jógaoktatót övező nimbuszra, mikor hatásvadászkodik, mikor válik a közönség, rajongók, tanítványok prostituáltjává. Ekkor ugyanis ő is elkezd a külsőségekre koncentrálni a belső tartalom helyett, és az sem meglepő, ha a végén már csak a külső máz marad, különösebb belső érték nélkül.
Persze erre is akadnak bőven vevők, mert a mai világban a szemfényvesztésnek van a legnagyobb keletje. Igazán kevés őszinte, sallangoktól mentes ember van, aki például a jógában nem a szórakozást keresi, hanem hajlandó komolyan gyakorolni és szembenézni a belső démonaival, félelmeivel, és az összes nehézséggel, amelyen keresztül kell mennie, hogy végigjárja a jóga diadalmas útját.
Ha viszont az őszinte jógi megértette, hogy az "egójára ment" az oktatás vagy a gyakorlás, akkor érdemes leülni és meditálni egy kicsit azon, hogy mi vezette el idáig. Esetleg érdemes megbeszélnie egy-két bizalmas barátjával vagy a gurujával, ha van neki olyan, és ha elég őszinte a kapcsolatuk, vagy egyszerűen csak saját magával, hogy mi az, amin érdemes változtatnia. Sok esetben a megoldás pofonegyszerű: a kontrollálás és hatalomvágy, a siker és az anyagi gyarapodás hajtása helyett meg kell tanulnunk önzetlenül szeretni és szolgálni másokat, és értékelni azt az örömöt, amit adás közben érzünk, amint újabb és újabb embereket segítünk hozzá a jóga áldásainak kifogyhatatlan forrásához.
A hátrahajlító gyakorlatokra visszatérve pedig valóban létezik olyan vélemény, hogy fejlesztik az egót, de én hajlamos vagyok ezt olyan irigy emberek nyelvének betudni, akinek esetleg az előrehajlításokkal is bajuk van, amelyek viszont éppen hogy az alázatot fejlesztik. Számomra a hátrahajítás csupán egy kitárulkozás, a szívcsakra megnyitása, amelyben az egész világot szeretettel a keblünkre öleljük, és azt adjuk mindenkinek, amit kapni szeretne.
Az irigység viszont éppen a lúzerek egójának a megnyilvánulása, mert "Ha én nem vittem semmire, akkor nehogymá' valaki más nálam sikeresebb legyen!" Amikor nem vagyunk hajlandóak elismerni mások érdemeit vagy teljesítményét, és mindenben csak a hibát keressük, akkor a lelkünk sem tud békére lelni, egóval vagy anélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése