Hát én kettő dolgot mondanék röviden, az egyik az, hogy no para, az anyagi világ eleve nem egy biztonságos hely, bármikor megbotolhatunk az utcán is, kibicsaklik a bokánk és elszakadnak a szalagok. Ezért nem érdemes feladni vagy abbahagyni a jóga gyakorlását, vagy esetleg bele sem kezdeni. A mozgáshiányos életmód tapasztalataim szerint sokkal több sérülést okoz, mint bármelyik sport. Ráadásul a sportok vagy mozgásformák közül a jóga a legtermészetesebb, ezért itt relatíve a legkevesebb a sérülés, vessük össze akár mondjuk a röplabdával vagy a küzdősportokkal.
Minden sportoló tudja, hogy a sérülések elkerülhetetlenek, persze nem mindegy, hogy mennyi sérülés ér bennünket. Mindegyik sérülésből lehet tanulni, és tudatosítani, hogy esetleg mit nem csináltunk helyesen. Én különbséget tennék a véletlen körülményekből vagy oda nem figyelésből fakadó sérülések, és a helytelen gyakorlásból vagy mozgásból adódód sérülések között. Ez utóbbiak általában súlyosabbak, főleg, ha egy több százszor-ezerszer ismételt helytelen mozgásminta váltja ki. Egy rátermett oktató egyik feladata és felelőssége, hogy a gyakorlók pszichofizikai adottaságait és korlátait kiismerve, személyre szabja a gyakorlásukat, és lehetőleg óvja őket a sérülésektől. De 100% garanciát persze a legjobb oktató sem tud nyújtani a sérülések ellen.
A másik dolog pedig az, amiről tegnap is beszéltünk, hogy lazán kell venni a dolgokat, nem kell annyira komolyan viszonyulni a sérülésekhez sem. Minden egyes gyakorlásnál benne van a rizikó, hogy valaminket meghúzzuk, de ha ezen parázunk egész gyakorlás alatt, akkor megfosztjuk magunkat a jóga élvezetétől. Még az extrém veszélyes sportok kedvelői is a szabadesést és az adrenalinfröccsöt élvezik, és nem azon paráznak folyamatosan, hogy mi lesz, ha nem nyílik ki például az ejtőernyő. Mert akkor értelemszerűen nem ugranának le.
Mindazonáltal az egó kérdése egy fontos dolog, mert a "lelazulásba" beletartozik az is, hogy nem erőltetjük ész nélkül a pózokat, sem mint oktató, sem mint gyakorló. Türelem, kitartás, koncentráció, ezek a sikerhez vezető útnak, a sérülések elkerülésének és a sérülésekből kivezető folyamatnak is az alappillérei.
Ha túlzottan akarjuk, akkor előfordulhat, hogy lesérülünk, akár még igazítás nélkül is. Sokkal jobb átadni magunkat az ászanának, alárendelni az egónkat, és eggyé válni vele. Először tudatilag, azután fizikailag is lassan sikerülni fog. Amikor "le akarjuk gyűrni" az ászanát, az egónk alá akarjuk tiporni, akkor néha belázad, és megcsíp, megmar, megharap. Hiába, veszélyes jószág az astanga, csak figyelemmel és körültekintéssel lehet megszelídíteni. Írom mindezt péntek 13-án, reménykedve benne, hogy nem fognak összeesküdni ellenem a körülmények a mai gyakorlásom és oktatásom során. A félelem táplálja a balszerencsét, a vakmerőség viszont egyenesen vonzza, úgyhogy itt is talán az arany középút a legbiztosabb és a legmegnyugtatóbb. A tartós és sikeres gyakorláshoz ugyanis több kell, mint a felszínes fanatizmus. Az egész lényünket átjáró függőség és fanatizmus lassan és fokozatosan alakul ki, és ebben a folyamatban visszatalálunk önmagunkhoz, visszanyerjük a függetlenségünket, ahelyett, hogy elveszítenénk és az egó szintjén történő hamis elfogadás vagy elutasítás áldozataivá válnánk. Practice, practice, practice, de tudatosan!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése