A jóga gyakorlása során két olyan mentális attitűdöt érdemes tudatosítani, ami a stressz felgyülemléséhez vezet. Az egyik a teljesítménykényszer, a másik pedig a félelmeink. Hétköznapi életünkben megszoktuk azt, hogy produkálni kell, eredményeket kell felmutatni ahhoz, hogy mások sikeresnek könyveljenek el bennünket, és ha nincsenek eredmények, vagy esetleg még motivációnk sincs arra, hogy erőfeszítést tegyünk, akkor depressziósak leszünk. Nos, a motivációval semmi baj nincsen, én sem szeretem az érdektelen, közömbös lúzerkedő hangulatot, mert az aztán tényleg semmire nem visz az életben. De a teljesítménykényszerrel vigyázni kell, mert sok esetben pontosan akkor veszítjük el a lendületet a gyakorlásunkban, amikor túl sokat erőlködünk, és nem vagyunk elég türelmesek vagy megadóak. Régebben azt mondogattam, hogy nem nekünk kell az ászanát végrehajtani, hanem hagyni kell, hogy az ászana hajtson végre minket, vagyis alá kell vetni magunkat a folyamatnak, és bele kell lazulni.
A teljesítménykényszer, vagyis a ragaszkodás bizonyos eredmények vagy az ászana bizonyos külső formájának elérése iránt belső feszültséget okoz az elmében és az izmokban is, is szétszórja a figyelmünket. A jógaórának nem a fájdalomról és a szenvedésről kell szólnia. Persze az is lehet benne, de meg kell tanulni úgy kezelni, hogy az is közelebb vigyen a flow-élményhez, ahelyett, hogy önértékelési zavarokhoz vezetne.
Van, amikor saját magunkkal szemben vannak túl nagy elvárásaink, van, amikor mások képzelt elvárásainak akarunk megfelelni. És ilyenkor minél többet erőlködünk, annál messzebb kerülünk a hőn áhított céltól, jönnek a sérülések, a frusztráció és a düh. Biztosan mindenki tapasztalta már, ahogyan ezek a zavaró érzelmek a felszínre törnek, akár gyakorlás, akár pránajáma vagy meditáció közben. Persze nem szabad a ló túlsó oldalára sem átesni, mert ha túl engedékenyek vagyunk önmagunkkal szemben, akkor a fejlődésünk lelassul vagy teljesen megáll. Az út és a haladásra tett erőfeszítés elengedhetetlen, különben könnyen becsaphatjuk önmagunkat a valós helyzetünket illetően. Ugyanis könnyebb elhinni, hogy eljutottunk valahová, mint ténylegesen elmenni oda, főleg, ha még nem voltunk ott soha életünkben.
Egyébként a teljesítménykényszer is sokszor a megfelelési kényszerből, vagyis a félelmeinkből táplálkozik. Úgy érezzük, hogy meg kell felelnünk valakinek azért, hogy elfogadjon, hogy szeressen, hogy tiszteljen minket. Félünk attól, hogy elutasítanak, kinevetnek, lenéznek, gyengének, lúzernek, szerencsétlennek tartanak. Sokan eleve azért nem is próbálják meg a jógát, mert azt gondolják, hogy nagyon bénáknak néznének ki a sok hajlékony meg szálkás ember között, aki mosolyogva izzad és nyög a tanár igazításai alatt. Vagy azt gondolják, hogy kinevetnék őket, egyszóval paráznak. lefogadom, hogy van, aki a tükröt is azért nem szereti az Atma Pest-ben, mert nem elégedett azzal, amit lát benne. Pedig ez egy jó motiváció arra, hogy nekiálljunk faragni a karosszériát, amíg olyan nem lesz, amilyennek szeretnénk. Zsír le, izom föl, Ráncok le, mosoly föl. Mindezt kés és botox nélkül :-)
A félelmek kérdése persze egy nagyon mélyre nyúló beszélgetés lenne, minden esetre érdemes elkezdeni azzal, hogy tudatosítjuk a félelmeink forrását, és a tegnapi blogban említett meditációt próbáljuk gyakorolni. Nem mondom azt, hogy könnyen vagy gyorsan el lehet jutni erre a szintre, amikor nem azonosítod önmagadat azokkal a jelenségekkel, amelyek körülötted történnek, és kívülállóként szemléled az élet folyamát, de az biztos, hogy ez a legtökéletesebb stresszkezelő módszer. Persze ne feledjük, hogy ez nem azt jelenti, hogy közömbössé és inaktívvá válunk, inkább azt, hogy félelem nélkül cselekszünk, és stresszmentesen tudunk döntéseket hozni, felelősséget vállalva azokért, ahelyett, hogy folyamatosan kétségek között gyötrődnénk, vagy általunk nem befolyásolható dolgok miatt aggódnánk. Trust the Universe, eddig nem omlott össze, ezután sem fog! :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése