Az sem baj, ha az ember törekszik a tökéletességre, hiszen célokat kell kitűzni magunk elé, és hittel erőfeszítést kell tennünk érte, hogy el is érjük őket. A gyakorlás által el lehet érni a tökéletességet, ezt tanítja a Jóga-szútra. Persze nem árt, ha reális célokat tűzünk ki, mert ha nem vesszük figyelembe a jelenlegi helyzetünket, és azt az utat, amit meg kell tenni, hogy elérjük a célt, akkor esetenként maga az útközben tett erőfeszítés őrli fel az eltökéltségünket, ami szükséges a cél eléréshez, és ilyenkor a célt szem elől tévesztve megzavarodunk, és újra fel kell mérnünk a helyzetünket, az értékrendünket és újra ki kell tűzni a célokat.
Krisna azt tanítja a Bhagavad-gítában, hogy mindig dolgoznunk kell a céljainkért, és meg kell elégedni az eredményekkel, amiket elérünk. Persze nem olyan módon, hogy hátradőlünk, és elkezdünk henyélni, hanem inkább olyan módon, hogy ma megtettük, amit tehettünk, és holnap folytatjuk utunkat a tökéletesség felé. Ha az ember túlzottan elégedett lesz, amikor éppen minden jól megy, vagy ha túlzottan depresszióba esik, amikor sikertelenség kíséri az erőfeszítéseit, akkor könnyen elveszítheti a motivációját, és ahogy mondani szokták, az út fontosabb, mint a cél, vagyis minden nap haladni kell, hol gyorsabban, hol lassabban, mikor hogyan megy.
Azt az embert szokták idealistának nevezni, aki csak álmodozik a tökéletességről, de nem méri fel az utat, amit a jelenlegi helyzetéből meg kell tennie ahhoz, hogy ténylegesen el is érje azt, és nem is indul el az úton. Egy realista ember kisebb közbülső célokra bontja még a lehetetlennek tűnő, nagy célokat is, és így folyamatosan halad a kitűzött céljai felé.
Az idealistákra az is jellemző időnként, hogy ideálokat keresnek maguknak, olyan emberek formájában, akiknek a példáját követni tudják, vagy akiket inspirálónak tartanak. Ezzel semmi baj nincsen, hiszen ha másokban látjuk az értékeket, akkor önmagunkban is könnyebben elő tudjuk hozni azokat. A jó példa nagyon nagy segítség a tökéletlenségeinkkel való küzdelemben.
A probléma csak abban rejlik, amikor a kiválasztott példaképeinket a tökéletesség olyan szintjével ruházzuk fel önmagunkban, amilyennel nem rendelkeznek a valóságban, hiszen ebben az esetben az önmagunkban alkotott képért fogunk rajongani, és ez megakadályoz abban, hogy felfedezzük a valós értékeket a másik személyben, amelyek ott vannak, ott lehetnek minden emberben, a vélt vagy valós tökéletlenségeken túl.
Erre mondják a jógik azt, hogy ne legyenek elvárásaink, mert főleg abban az esetben, ha az elvárásaink hamisnak bizonyulnak, nagyot fogunk csalódni, és összeomlik bennünk az a kép, amit a másikról alkottunk, és ami egyébként nem is volt valóságos. Az igazság és önmagunk megismerése felé vezető úton sok olyan élményen kell keresztülmennünk, akikor szertefoszlanak az illúzióink, porba hullanak a hamis elképzeléseink. Ezektől nem kell félni, mert a félelem is csak a hamis elképzelések és a csalódás táptalaja.
Persze mindez nem jelenti azt, hogy nem sétálnak a föld felszínén tökéletes jógik, de azért azt gondolom, hogy nagyon ritkák, és mindegyikük a maga módján tökéletes, nem egy általános mérce alapján. Emellett a tökéletesség csírája ott van bennünk is, és minden más "közönséges földi halandóban", és még ha nem is vagyunk 100%-ban mindenben tökéletesek, sokat tudunk segíteni egymásnak, amikor éppen ugyanabba az irányba haladunk. Úgyhogy én azt gondolom, hogy érdemes megbecsülni mindent, amit egymástól kapunk vagy egymásnak tudunk adni, még hogyha olyan parányinak és jelentéktelennek tűnnek is néha ezek a dolgok. Ugyanakkor a parányi részletekben és apró mozzanatokban mindig ott rejtőzik a tökéletesség, csak meg kell tudni pillantani azt, és akkor meg tudjuk kapni belőle azt a szikrát, ami a saját továbblépésünkhöz szükséges a jógában és az életben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése