A szenvedés és a boldogság

Van egy vers a Bhagavad-gítában, ami nagyon jól leírja azt, ami miatt a legtöbb ember szenved az életében és a kapcsolataiban. Nem mondom, hogy nagyon könnyű ezeket a tanításokat átültetni a gyakorlatba, de érdemes gyakorolni, mert különben esélyünk sincs a boldogságra. Így szól a vers: "Aki a háromfajta szenvedés ellenére háborítatlan marad, akit a boldogság nem mámorít, s aki mentes a ragaszkodástól, a félelemtől és a dühtől, azt rendíthetetlen elméjű bölcsnek hívják." (Bhagavad-gítá 2.56.)


A jógi arra törekszik, hogy az elméjét ne rendítse meg a boldogság és a szenvedés szüntelen váltakozása, és semmi se térítse el az egyhegyűség állapotából. Az anyagi világban háromféle forrása létezik a szenvedésnek: A természeti erők okozta szenvedés (adhidaivika-klésa), például a hideg, meleg, árvíz, szárazság (most megyünk Bangkokba, ott éppen árvíz van :-)), a más élőlények okozta szenvedések (adhibhautika-klésa), kezdve a legparányibb mikrobáktól (Thaiföldön jó eséllyel el lehet kapni egy jó kis hasmenést), a szúnyogokon át a nagyobb testű élőlényekig (pl. krokodilok, cápák stb.) és persze beleértve ebbe az embereket is, akik nem kevés mentális és fizikai szenvedést tudnak okozni egymásnak. Jógaóra közben néha engem is a szenvedés forrásai közé sorolnak a tanítványaim :-). 


De szerintem a szenvedés legerősebb forrása igazából a harmadik, az pedig a saját testünk és elménk okozta szenvedés (adhjátmika-klésa). Nos, ha valaki rendszeresen jógázik és nem eszik szemetet, az általában azért minimálisra tudja csökkenteni a fizikai test betegségeiből adódó fájdalmakat, a sérülések meg úgyis elmúlnak :-). A saját elménk által okozott fájdalom viszont már egy fogasabb kérdés.


Sokszor nekem szegezik a kérdést, hogy én miért nem meditálok, miért mindig csak az ászana-gyakorlást, meg a sportot hangsúlyozom? Pedig a jóga célja a rádzsa-jóga, amikor az ember mindent elenged, és békés elmével leül meditálni. Nekem is ez a célom persze, de azt nem tudom, hogy mikor fogok ebbe a fázisba kerülni. Egyelőre a nyughatatlan fázisban vagyok, és a kihívásokat keresem, de közben azért próbálom belsőleg feldolgozni az életem történéseit és megtalálni önmagamat. Maradjunk annyiban, hogy az útkeresés folyamatában vagyok, ahhoz pedig menni kell, és mindent ki kell próbálni. És néha az ember rájön, hogy nem jó irányba kanyarodott, de hát mindig vissza lehet fordulni és másik utat választani. A lényeg az, hogy menjünk, és élvezzük az utunk szépségeit!


Sokszor mondtam már, hogy az elme lenyugtatása és kontrollálása ezerszer nehezebb, mint a testeddel bármit megcsinálni. Ardzsúna is azt mondja Krisnának, hogy az elmét nehezebb kontrollálni, mint a tomboló szelet megállítani. És bár a párbeszédük úgy kezdődött, hogy Ardzsúna a harc helyett a meditációt akarta választani, menet közben csak rájött, hogy szenvedélyes természetéhez ez nem illik annyira, és inkább a harcot választotta. Valahogy én is így vagyok ezzel, és bár végső soron önmagammal küzdök, legalább történik valami :-).


Következő pont: akit nem mámorít a boldogság. Szép dolog az, ha boldog az ember, de ne feledkezzünk bele, ne tekintsük magától értetődőnek, és ne gondoljuk azt semmilyen élethelyzetben, hogy örökké fog tartani! Az életünk állandóan változik, és minden változik vele együtt. Néha a szememre vetik, hogy ellentmondok korábbi blogbejegyzéseimnek. Meglehet, és szinte biztos vagyok benne, hogy ez még a jövőben is elő fog fordulni. Ez a blog az életem, útkeresésem hiteles krónikája, és mindig az aktuális tapasztalataimat, élményeimet osztom meg az olvasóimmal. Nem játszom meg magamat, és amikor változnak a nézeteim, akkor azt is felvállalom. Más vagyok, mint amilyen két éve voltam és két év múlva is bizonyára más leszek. Erre szoktam azt mondani, hogy "just go with the flow", vagyis ne álljunk ellen az életünk, a karmánk áramlatának, mert elképzelhető, hogy fölöslegesen fejtünk ki erőt. Ha az élet boldogságot hoz, akkor örüljünk neki, de mértékkel, ha pedig szenvedést, akkor viseljük emelt fővel, tudván, hogy lelkünk nemesedik tőle, tanulhatunk és bölcsebbé válhatunk általa, és nem utolsósorban minden élethelyzetet, amibe valaha is belekerültünk vagy bele fogunk kerülni, a saját döntéseinknek köszönhetjük, szóval soha ne hibáztassunk másokat azért, ami bennünket ér. 


Ne mámorosodjunk meg tehát a boldogságtól, ami ér bennünket, és biztosra vehetjük, hogy legalább ugyanannyi, de lehet, hogy még több szenvedés is párosulni fog hozzá, de az anyagi világ természete ilyen. Nincs élvezet szenvedés nélkül. Csupán a lelki boldogság az, ami vég nélküli, ok nélküli, és semmilyen külső tényezőtől nem függ. Ezt azonban nem lehet megjátszani, vagy van, vagy nincs. Vagy elérted, vagy nem. Ha elérted, akkor úgysem fog érdekelni, hogy ki mit mond, mert teljesen elégedett vagy. Én is erre pályáztam, amikor elkezdtem gyakorolni a Krisna-tudatot. Ez egy nagyon magas szintű folyamat, és láttam benne egy-két igazán boldog embert. De úgy látszik, nekem még nem sikerült őszintén lemondanom a ragaszkodásdaimról olyan mértékben, hogy belekóstolhassak és belefeledkezhessek ebbe a határtalan lelki boldogságba, úgyhogy még kell futnom egy pár gyakorló kört a földi síkon. 


Annak nem igazán van értelme, hogy valaki megjátssza a lelki boldogságot, ha az igazából nincs ott. Elsődlegesen önmagát fogja becsapni vele, és a frusztráció, a kielégítetlen vágyak ugyanúgy tovább fogják perzselni a szívét, mint eddig. Sok ember még odáig is nehezen jut el az önmegvalósítás folyamatában, hogy szembenézzen a saját vágyaival, ragaszkodásaival és félelmeivel. De mivel ez a blogbejegyzés már így is elég hosszúra nyúlt, a vers második részéről, vagyis a ragaszkodásról,a  félelemről és a dühről majd holnap fogok értekezni. Búcsúzóul egy elgondolkodtató idézet, amit egy kirakatban olvastam tegnap: "Egyetlen módja van, hogy ellenállj a csábításnak, mégpedig az, hogy átadod magadat neki..." You can't fight the thirst!