Ahhoz, hogy felismerjük a ragaszkodást, a félelmet és a dühöt a szívünkben, valamennyire meg kell ismerni ezek működési mechanizmusát. Kezdjük a ragaszkodással, mert talán az a legalapvetőbb. Amikor a lélek belepottyan az anyagi világba, az első dolog, ami történik vele, az, hogy megfeledkezik az eredeti azonosságáról, és átmeneti, külső azonosságokat kezd felvenni, Olyan ez, mint amikor álmunkban nem önmagunk vagyunk, hanem valaki más szerepét játsszuk, és teljesen belefeledkezünk. Bár az egocentrikus embereknek, mint például nekem, nagyon ritkán szoktak olyan álmai lenni, amiben nem önmagukként szerepelnek. De elméletileg elképzelhető. legalábbis azok az események, amelyek álmunkban megtörténnek velünk, nem valóságosak olyan módon, mintha éber állapotban is elkövetnénk őket.
Az átmeneti anyagi azonosság felvételével egyidejűleg működésbe lép a karmikus cselekedetek láncolata, amely egyik testből a másikba szállítja a lelket. Mindazok a benyomások és karmikus visszahatásaik, amelyek érnek bennünket, formálják a tudatunkat és a hamis azonosságunkat. Ezeket nevezi Patandzsali szamszkáráknak, vagyis benyomásoknak. A ragaszkodás (és az ellenszenv is, ami a ragaszkodás negatív formája) ezeknek a benyomásoknak megfelelően változik. Ha valakihez vagy valamihez ragaszkodunk, akkor uralni, birtokolni, élvezni akarjuk, vagy jobb esetben szeretettel szolgáljuk, de a szolgálatunkkal is magunkhoz akarjuk láncolni. Ilyen az anyagi szeretet természete. Sohasem tud teljesen önzetlen lenni, mert mi is boldogságot remélünk azért cserébe, hogy valaki mást boldoggá teszünk. Ezért tanította Krisna és Gandhi is, hogy az önzetlen szolgálat a lelki felemelkedés útja.
A ragaszkodásokat pedig félelmek kísérik. Félünk attól, hogy elveszítjük a ragaszkodásunk tárgyát, vagy esetleg meg se kapjuk, vagy pedig nem teljesülnek be az elvárásaink vele szemben. A félelem azonban egy ennél sokkal mélyebben húzódó dolog, ami szüntelen szenvedést okoz a léleknek. Félünk a haláltól, a büntetéstől, az ismeretlentől, a jövőtől, és oly sok minden mástól. A védikus irodalom azt tanítja, hogy a félelmeink eredeti oka az önvalónkkal kapcsolatos tudatlanság. Éppen ezért a jóga és minden spirituális út az önvaló megismerésére törekszik. Azért nem mondom azt, hogy van egy út, ami tökéletes, mert mindenki más karmikus háttérből indul, és másfajta löketekre lehet szüksége. És az önvaló megismerése egy fokozatos folyamat, ami életeken keresztül is eltarthat.
De a végeredménye az, hogy a jógi fokozatosan megszabadul a félelmeitől, és bátran, józanul képes szembenézni az élet kihívásaival. Ha a jógi elméje rendíthetetlen, akkor nem rendíti meg semmi sem, ami vele történik. Ha megrendíti, akkor tovább kell dolgoznia a tapasztalatok és a spirituális tudás internalizálásán, magáévá tételén, vagy beépítésén, vagy nem tudom, hogyan lehetne ezt magyarul visszaadni. Szóval amitől félünk, azt meg kell ismerni, ki kell próbálni, és semlegessé kell válni iránta. Van olyan is, aki enélkül is meg tud szabadulni a félelmeitől, de azok általában nagyon fejlett karmájú emberek.
Azt szokták mondani, hogy a bölcs mások kárán tanul, az átlagember a sajátján, az ostoba pedig abból sem. Úgyhogy ha már a tudatosítás folyamatába kezdtünk, akkor törekedjünk az elsőre, de ha mégse megy, még mindig ott van a második. Mert ha őszinték vagyunk, akkor tudunk tanulni, és nem fogunk úgy járni, hogy ugyanazt a hibát követjük el újra és újra, anélkül, hogy profitálnánk belőle.
A düh, főleg a kontrollálhatatlan düh a frusztráció jele. Amikor nem teljesülnek be a vágyaink, vagy elveszítjük a ragaszkodásainkat, vagy éppen az ér bennünket, amitől a legjobban rettegtünk és amit a legnagyobb erőkkel próbáltunk elkerülni, akkor dühösek leszünk, mert képtelenek vagyunk higgadt fejjel elfogadni a szituációt, amibe kerültünk. nem azt akarom mondani, hogy egy jóginak mindig bárgyú mosollyal az arcán kell eltűrnie mindent, ami vele vagy a környezetével történik. A dühnek és az agressziónak vannak konstruktív módjai, ahogy ki lehet őket fejezni. De ennek mindig kontrollált és tudatos módon kell történnie, építő vagy nevelő célzattal, és ehhez szükség van egy rendkívül fejlett erkölcsi érzékre, és a megfelelő mértékű elkülönültségre. Különben a düh nagyon könnyem magával ragad, és minden frusztrációnkat bele fogjuk adni, anélkül, hogy felmérnénk ennek pusztító hatását önmagunkra és másokra nézve. Inkább a boxzsákot vagy a sparring-partnerünket üssük, mint a feleségünket vagy a gyerekünket. De persze a küzdősportban is nélkülözhetetlen a higgadt fej és az elkülönültség, különben a ringben is ugyanaz játszódik le, mint az életben: elvakultan osztogatni kezded a pofonokat, aztán a végén te fogsz padlót egy óvatlan pillanatban.
Szóval érdemes analizálni ezeket a dolgokat, és dolgozni velük. Én azt tapasztaltam, hogy a jóga gyakorlása sokat segít nekem, hogy szembenézzek ezekkel a dolgokkal, és néha sikerül egy kicsit analizálni is őket. Nem mondom, hogy olyan frappánsan és könnyen meg tudok szabadulni tőlük, mert az elfojtás az általában nem egyenlő a mentességgel. De megpróbálok olyan csatornákat találni, amelyeken keresztül ki tudom dolgozni magamból ezeket a dolgokat, és hosszú távon talán az én elmém is egy békésebb és barátságosabb hely lesz, legalábbis ez a cél. A fenti képet Robert Sturman készítette egy börtönben meditáló rabról. Mi magunk is a saját vágyaink börtönének lakói vagyunk, de, ahogy a mellékelt ábra mutatja, nincs olyan élethelyzet, amiben ne segítene, ne adna tartást a jóga. Mindez elsősorban választás kérdése: gyakorlod, vagy nem gyakorlod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése