Ezek a gondolatok keringtek a fejemben, ahogy reggel a thaibox edzésre tekertem. Elkezdtem vizsgálni, hogy mi az, amitől a legeslegjobban félek, vagy szeretnék elkerülni, és úgy döntöttem, hogy szembenézek vele és legyőzöm a félelmemet. Mert ha ezt nem tesszük meg, akkor egész életünkben csak menekülni fogunk előle. Rájöttem, hogy per pillanatnyilag Sam gyomor KO-ja az, ami a legnagyobb félelemérzetet váltja ki belőlem, mert az edzés többi része, még ha fárasztó is, meg fáj is, de azért mentálisan elviselhetőbb.
Sam meg is jelent reggel, ott körözött a Gymben, de pont amikor a felüléshez értünk, valahogy nem volt ott. Helyette Jun jött, és a paóval kezdte ütlegelni a hasamat, ami azért sokkal humánusabb verzió mint egy teljes testes öklözés :-). Huh, ezt megúsztam, de eldöntöttem, ha Sam jön délután, akkor a szemébe röhögök egy nagyot, bármekkorát is zúz a gyomromba :-) A lélektani fölény már megvolt!
Lement az edzés, utána a szokásos napozás-úszás-napzás kombó. Rájöttem, hogy milyen szép is itt a tenger, bár első nap a hangulatomnak megfelelően nem a legragyogóbb arcát mutatta. Tiszta, csendes, átlátszó a vize, lassan mélyül, mondjuk nem úsztam nagyokat, örülök, ha pihenhetek két edzés között. De azért kihoztam a snorkelemet, azzal is mentem egy kört. Pár halat meg vízinövényt láttam csak, mondjuk biztos vannak itt tuti merülőhelyek, csak most nem lesz annyi időm elkalandozgatni.
Ebédre ismét az elmaradhatatlan Thai zöldségleves, utána zöld papaya saláta, amit kezdek megkedvelni. A végére kesus bébikukoricás tofu rizzsel. Kellemes, könnyen emészthető ebéd. Délután ismét kemény edzés volt, full sparring, kézzel-lábbal. Két menetig a thai edzőmmel küzdöttem, aki párszor megigazította az állkapcsomat, amikor leeresztettem a kezemet, és egy-kettőt beleblokkolt térddel a bokaízületembe, ami meg is fájdult. Meg hát persze kaptam tőle jó pár combost, hátba- és seggberúgást, ahogy kell. Ja, és Samet meg elkezdte fruzstrálni, hogy egyre kevésbé hat meg a KO-ja. Kétszer is megsorozott, közben még egy másik Thai gyereket is odaküldött, mondjuk az nem mert olyan nagyokat ütni. Alakul ez a félelemterápia, úgy érzem!
Utána egy fehér kissráccal raktak össze, aki meg rendesen félt tőlem, mint a tűztől. Pedig sparring van, nyilván nem fogom teljes erőből szétverni, meg a technikámon is van még mit csiszolni. Úgyhogy állandóan hátrált szegény és próbált ütőtávon kívül maradni, én meg rohantam utána az egész gymben, és bátorítottam hogy támadjon már. Pedig egész jó rúgásai voltak, utána ráérzett, hogy a tolórúgás a legjobb fegyver, amikor közel akarok kerülni hozzá. Szóval azt szűrtem le, hogy ha fél az ember az ellenféltől, azzal a saját képességeit korlátozza le. Persze vakmerőnek sem szabad lenni, mert ha csak nekimész és ütöd-vágod ész nékül, akkor kihasználja a figyelmetlenségedet, talál egy rést, és lecsap.
Az életben is általában így tudunk a leghatékonyabbak lenni: józanul, tudatosan, félelem nélkül kell menni előre, résen kell lenni, és le kell csapni a lehetőségekre. De nem szabad ragaszkodni az eredményekhez, mert az egész csak egy játék. Végső soron nem számít, hogy nyer-e az ember vagy veszít, csak az számít, hogy mindent beleadott. Ha nyer, akkor az a megérdemelt jutalom az erőfeszítéseiért, ha meg veszít, akkor abból tanulhat és legközelebb jobban felkészülhet. Szóval mindeképpen nyerünk, de amint említettem, fontos, hogy tudatosítsuk és leküzdjük a félelmeinket, mert ha megmaradnak, akkor egész életünkben szívni fogják az energiánkat, az eltökéltségünket és lehetetlenné teszik azt, hogy örüljünk az életnek.
Este még letoltam egy fél 1-es sorozatot, sajgó végtagokkal és befeszült hamstringekkel, utána álomtalan alvásba zuhantam ezen a trópusi szigetecskén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése