Jóga a rács mögött

Jógaórára jövet-menet sokat szoktam beszélgetni a jógásokkal, és bár nem kérdezek folyton rá, valahogy késztetést éreznek arra, hogy magmagyarázzák, miért nem jöttek egyik vagy másik nap jógázni. É saját magamban már réges rég végérvényesen lerendeztem ezt a kérdést, és eldöntöttem, hogy No Day Without Yoga, vagyis nem lehet olyan nap az életemben, amikor nem jógázom, és No Excuse is Good Enough, vagyis nincs olyan kifogás, amit megfelelő erejűnek tartok, hogy ezt az elvet felfüggesszem. 


Vagyis nagyon örülök, amikor azt látom, hogy valaki megnyugtató érvet talált arra, hogy miért nem jön holnap jógázni, és megpróbálja beadni nekem, hogy ne is várjam, mert ez vagy az vagy amaz a fontos dolga akadt. Megadóan mosolygok, nehogy fanatikus állatnak gondoljanak, aki magas ívben tesz az élet "fontos dolgaira", és senkit sem vesz komolyan, aki nincs ott pavlovi reflexként minden áldott nap a nyitó mantránál vagy az Agnis légzőgyakorlatnál. Pedig sajnos ez van, csak ha ezt mindenkivel folyamatosan érzékeltetném, akkor felborítanám azt a kényes kis egyensúlyt, amit az elméjében vélt kialakítani.


Ámde vannak olyan helyzetek az életben, amikor az embernek rá kell döbbennie, hogy nincs más esélye, mint a jóga, és nincs kifogás az ellen, hogy gyakorolja. Senki nem bíztatja, bátorítja, nem kéri számon tőle, sőt, meg sem dícséri, hogy milyen jót tett neki, és mekkorát változott tőle. Ha az elméd sikít és a tested darabokban van, akkor is odaállsz a matracra, és a cellád hideg magányában nekiállsz a napüdvözleteknek. A minap kaptam a facebookon egy albumot, amelyben amerikai elítéltek jógáztak a börtönben, a rácsok mögött. 


Míg a "kinti" világban trendi a jóga, és az ember egy jógafesztiválon kellemesen andalogva sétálgat a tucatnyi stúdió standjai között, amelyek mind-mind különböző kedvezménykártyákkal és ajándékutalványokkal keresik a kuncsaftok kegyét, a börtönben senkit nem érdekel a rabok szellemi és fizikai jóléte. Ha szétcsúsztál, ha magad alatt vagy, ha bedaráltak a cellatársaid, akkor magadra vess, minek hagytad, hogy leültessenek. Könyörtelen világ ez, ahol az embernek a tetteivel és a hitvallása iránt érzett fanatizmusával kell keservesen kivívnia a tiszteletet, és ahol mégis, meg lehet találni a szeretet és a jószándék szikráját még a legsötétebb szívben is, ha eléggé hiszünk benne. 


Azok, akik ebben a közegben rátalálnak a jógára, bizonyára az életüknél is fontosabban tekintik a gyakorlást, és a mindennapjaik legkeservesebb kínjai előli egyetlen menedéknek tekintik. Mindig van remény, és bármennyire mélyre süllyedsz, akkor is megláthatod a fényt messze a fejed fölött, ha van elég hited, hogy elég magasra emeld a fejedet, és soha ne vedd le a napról, ha eltakarják a felhők, ha nem. Elgondolkodtál-e már azon, hogy miért irányítjuk a tekintetünket a magasba a napüdvözlet első vinyászájánál? A gyakorlásunk azzal kezdődik, és azzal zárul, hogy az égbe pillantunk, és hálát adunk a Legfelsőbbnek, hogy mutatja az utat, mi pedig járhatunk rajta. Bármit is tettünk a múltban, és bármit is fogunk tenni a jövőben, ha a tekintetünket nem vesszük le a célról, akkor egyszer el fogunk oda érkezni.

Mi, akik nem ülünk a rács mögött, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy nekünk milyen jó, mennyire szabadok és boldogok vagyunk. Pedig ők, a rács mögött jógázók talán tudják, hogy mindannyian rabok vagyunk, az elménk és az anyagi vágyaink rabjai. Kicsinyes ragaszkodásaink mindannyiunkat az ismétlődő születés, betegség, öregség és halál rácsai mögé kényszerítenek, és elménk nem lel békét addig, amíg meg nem tanuljuk teljesen kikapcsolni. 


Hányszor esett meg, hogy még a jógaóra közepette is azon zakatol az agyunk, hogy mi volt, mi lesz, mi kéne, mi nem kéne. Azt szoktam mondani ilyenkor, hogy ne gondolkozz, csak csináld. Koncentrálj a légzésre, válj eggyé az ászanával, és kapcsold ki az elmédet. Légy teljesen jelen az ITT-ben és a MOST-ban, és szűnjön meg minden más a számodra. Ekkor van esélyed arra, hogy felfüggeszd az elme hullámzását, és legalább néhány pillanatra túllépj a múlandóságon, belefeledkezve a korlátokon túli létezés örökkévalóságába. Ha az elméd felszabadult, és a lelked szárnyal, akkor mindegy, hogy a tested hol van, mindegy, hogy mi történik, történt, vagy fog történni veled, mert (legalább néhány pillanatra) összekapcsolódsz a Forrással és megérkezel oda, ahol véget ér a keresés. Namaszté.