Az astanga rendszeren belül a komoly kihívást jelentő gyakorlást helyezzük a középpontba, és a második, harmadik sorozat ászanáinak elsajátítása után kezdhet a jelölt pránajáma- illetve meditációs gyakorlatokba. De az ászana-gyakorlás mindvégig prominens marad, és azt mindannyian tudjuk, hogy már az első és a második sorozat sem kis feladat egy átlagos testalkatú gyakorló számára, nem is beszélve a magasabb sorozatokról.
Egyesek elítélik az astangát, mert az a benyomásuk, hogy az astangások nagyképűek, mindenki mást lenéznek, akinek nem ilyen fejlett az ászana-gyakorlása, és űbermensch-ként járnak-kelnek, nagyokat mosolyogva magukban a "műkedvelő" jógásokon. Nos, én tűzzel-vassal harcolok ez ellen a mentalitás ellen. Szerintem minden jóga-irányzat értékes, és senkinek sincs alapja az egyiket a másik fölé helyezni vagy minősíteni. A leginkább azon szoktam kiakadni, amikor valaki veszi magának a bátorságot, hogy eldöntse, mi jóga és mi nem az, mi az, ami hiteles, és mi az, ami nem. v
Vegyünk egy-két példát. A Hatha-jóga Pradípiká szerint hiteles jógafolyamat a vizeletivás, én mégsem gyakorlom, és nem gondolom, hogy aki kihagyja az életéből, az nem érheti el a szamádhit. Mások azt gondolják, hogy az Antigravity jóga például nem hiteles dolog, pedig a Mysore-i palota könyvtárában is vannak olyan metszetek, amelyeken egy hintára felfüggesztett jógi látható.
A mai bejegyzésben néhány, az ászana-gyakorlást érő vádra szeretnék válaszolni, hogy lelkesítsem azokat, akik szeretik odatenni magukat, és minden nap lenyomni egy másfél-két órás, izzadós ászana-gyakorlást. Már csak azért is, nehogy elveszítsék a kedvüket, azt gondolván, hogy semmi értelme az erőfeszítésüknek.
Szóval, van, aki azt mondja, hogy az ászanát könnyedén, erőfeszítés nélkül kell végezni, úgy, hogy a pulzusszám ne menjen föl, és az ember ne kezdjen el izzadni. Én meg azt mondom, hogy nagyon sok erőlködés kell ahhoz, hogy az ember a videón látható gyakorlatokat valamikor az élete során majd erőfeszítésmentesen tudja végezni. Vagy edönti, hogy nem erőlködik, és más módszert keres a szamádhi elérésére. Én például annak a híve vagyok, hogy az extrém terhelés, az extrém körülmények között is meg kell tanulnunk befelé figyelni, és a légzésre koncenctrálni. Akkor talán a halál pillanatában is sikerülni fog, mert az sem lesz egy hawaii álomnyaralás. Indiában sok jógi gyakorolja ezt az extrém önsanyargatást, pontosan azért, hogy indifferenssé váljon az elméje a szenvedés iránt.
A második vád az, hogy amikor a gyakorló belefeledkezik az ászanák művészi végrehajtásába, akkor a gyakorlása öncélúvá válik, mert magamutogató módon a teste fejlesztésére kezd el koncentrálni, ahelyett, hogy a lelkét keresné. Ma egyedül gyakoroltam, és azon gondolkodtam, hogy ilyenkor aztán nem sok bemutatózásra van lehetőség, ha szépen és koncentráltan gyakorlunk, akkor legfeljebb önmagunkat tesszük boldoggá vele. Én egyébként folyamatosan azt tapasztalom, hogy az ászana-gyakorlás szép módszeresen bontja le bennem a hamis azonosság különböző burkait, és egyre tudatosabbá válok a gyakorlás különböző aspektusairól, de erről tegnap is írtam. Ha valakiben a gyakorlás erősíti az egót, ahelyett, hogy az alázatot hozná elő, akkor ott más gondok vannak szerintem.
Én sohasem gondoltam azt, hogy az ászana gyakorlása akadály lenne a szamádhi elérésében. Sőt, többször is utaltam arra, hogy az elmét sokkal nehezebb kontrollálni, mint a testet, mert csapongó és megfoghatatlan. Ha két órán keresztül meg tudjuk tartani a figyelmünket a légzésen és a bandhákon, szerintem már akkor nagyon sikeresek vagyunk.
A jógairodalom szerint is a kezdő gyakorlóknak az aktív ászana-gyakorlás javasolt, mert az köti le az elméjüket. Én egy izgága ember vagyok, ha le kellene ülnöm egy órára vipassana-meditációt folytatni, vagy valami ilyesmi, azt szerintem a legnagyobb büntetésként élném meg. De akinek az jön be, az persze csinálja, én inkább a Duracell-nyuszikat szolgálom ki, akik egy zsinórban letolt Hot Ashtanga és Iron-jóga után is tudnak szélesen vigyorogni, és lebegő elmével térnek haza.
Vannak, akik azt mondják, hogy belső erőből kell dolgozni, vagyis hagyni kell, hogy a prána mozgassa a testünket. Ehhez az első lépés szerintem az, hogy megtanuljuk érzékelni a prána áramlását, majd megtanuljuk irányítani is. És ez talán még nehezebb, mint az izmokat nyújtani és a gerincünket csavarni. De szerintem, ha valaki törekszik az ászana, a légzés és a bandha szentháromságának összeforrasztására, akkor előbb-utóbb sikerülni fog, vagy ahogy Danny Paradise mondta, a lehetetlennek tűnő dolgok csupán nagyon nehézzé fognak válni. Ha valaki úgy gondolja, hogy neki már nagyon könnyen mennek az ászanák, az szóljon nekem, elkezdjük a többi sorozatot :-).
Szóval maradjunk annyiban, hogy szerintem nem probléma, ha valaki az ászana-gyakorlást hangsúlyozza, mert valószínűleg arra van a legnagyobb szüksége. Ha később megváltozik az igénye, akkor bizonyára a gyakorlása is ahhoz fog idomulni. De azt nem állítom, hogy ez az egyetlen módja a szamádhi elérésének. Vannak más utak is, ahol az ászanát nem hangsúlyozzák annyira, de azok is melósak, biztosak lehetünk benne. Bármelyik utat választjuk is, olyan élményeken kell keresztülmennünk, amelyek módszeresen lebontják a hamis azonosságunkat, mígnem megtaláljuk az eredeti önvalónkat. Csakis ekkor érhetjük el a szamádhi állapotát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése