"Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle."
Nap mint nap egy csomó olyan emberrel találkozom, aki tele van sérelmekkel, bánattal, csalódottsággal, elvárásokkal és szeretethiánnyal. Ezek az emberek mindig azon aggódnak, hogy mit ad a világ nekik. Most persze New Age-esre is vehetném a figurát, és mondhatnám azt, hogy az Univerzum, de mondhatnám azt is, hogy Isten, vagy Krisna. Mindenki a saját tudatának megfelelően jeleníti meg saját önvalója és a világ kapcsolatát. Egy hippi számára a Világ, egy Titok-rajongó számára az Univerzum, egy vallásos ember számára pedig Isten, aki az egész világot teremtette, irányítja, és akinek akarata nélkül még egy fűszál sem tud megmozdulni.
A lényeg ugyanaz. Mindaddig, amíg önmagunkkal és az elvárásainkkal vagyunk elfoglalva, nem leszünk elégedettek azzal, amit az Univerzum adni fog. Ha jót ad, akkor miért csak ennyit, ha rosszat, akkor miért ilyen sokat. És emellett nem maradi időnk arra, hogy azzal foglalkozzunk, mit adhatunk esetleg mi másoknak, hogyan tudunk másokat szeretni, szolgálni, boldoggá tenni.
És a probléma általában ott kezdődik, hogy nem tudunk anélkül szeretni, hogy viszonzást, hálát vagy viszontszeretést várnánk el cserébe. Ilyen az anyagi tudatú lélek feltételekhez kötött természete. Illúzióban van, vagyis olyan elvárásai vannak, amelyek nem teljesülnek be, és ekkor csalódottnak, kihasználtnak érzi magát. Hajlamos a tévedésre, és amikor megváltoztatja az elkötelezettségét (például megcsal valakit, akit szeret), akkor azzal nyugtatja magát, hogy tévedni emberi dolog. Tökéletlenek az érzékei, de mégis azt várja, hogy mások tökéletesen megértsék a vágyait és be is teljesítsék azokat. És végül hajlamos a csalásra, vagyis sok esetben inkább eljátssza, hogy szereti a másikat, érdekli a másik, mintsem hogy valóban törődne vele.
Én az életem során találkoztam néhány nagy szenttel és jógival, akikből folyamatosan az sugárzott felém, hogy tényleg törődnek velem, tényleg a javamat akarják, és tényleg adni akarnak, és csak tőlem függ, hogy elfogadom-e az ajándékaikat vagy nem. Én a magam részéről azt mondhatom, hogy nagyon sokat kaptam az élettől, az emberektől, akik körülvesznek a szeretetükkel, és az Univerzumtól. A szeretetben soha sincs hiány, mert az mindenkinek a szívében eredendően ott van. Ugyanígy a tudás és a boldogság is a lélek szerves részét képezi. Talán meg sem érdemlem mindazt, amit kaptam, de így vagy úgy, lekötelezettnek érzem magam az emberiség és az egész világ felé.
Rögös út vezet odáig, amíg megtanulunk mindenkit fenntartások nélkül elfogadni és szeretni, és a boldogságunk nem fog attól függeni, hogy belénk rúgnak, vagy pedig megölelnek, vagy egyszerűen ránk se hederítenek. De az összes nagy szent bejárta ezt az utat, és ezért képesek az egész világot beragyogni a szívükkel. Csak haladjunk az utunkon, és bízzunk az Univerzumban! :-))).
8 megjegyzés:
Kiragadva egy részletet, a megcsalással kapcsolatban: mi van ha az ember két vagy több embert is szeret és az miért feltétlenül rossz? Most hagyjuk azt a részt hogy a bi-vagy poligámia nem engedélyezett Maon, én most nem jogilag értem ezt a kérdést. Persze a másik félnek a legtöbb esetben elfogadhatatlan de szerintem ez inkább azzal függ össze hogy azt szeretnénk hinni hogy szőrőstül-bőröstül (fizikai és a másik érzelmeit, vágyait értve is)birtokolhatjuk a másikat. Krisnának nem több nője is volt élete során? Vagy amit szabad Jupiternek azt nem szabad az ökörnek? Nem kötözködni akarok. A másik dolog, szerintem felelősség vagy kötelességtudás, becsület nevében együtt maradni édeskevés egy jó kapcsolathoz. Nemcsak a saját de a másik életét is tönretehetjük, ráadásul lehet hogy már a másik is változtatna. Úgy értem sok ember csak emiatt és/vagy a szokásokhoz való ragaszkodás és a változtatást követő ismeretlen, a státusz elvesztése (ha nincs harmadik nő/férfi a képben akkor félnek attól hogy egyedül legyenek, de méginkább attól hogy egyedülállónak nevezzék/nézzék) miatti félelem miatt marad együtt a másikkal. Szerintem vannak olyan esetek amikor nem érdemes kínlódni, az ember sporolás közben izzadjon ne egy kapcsolaton, és most nem a valamennyi erőfeszítést értem ez alatt, nyilván valamit tenni kell a másikért, de az jó esetben legalább annyi örömet okoz az adónak mint a kapónak (kb legalább annyira fontos hogy szeressek mint hogy szeressenek) és nem egy plusz terhet ami miatt az egyetlen öröm hogy panaszkodhatnak a társukra másoknak.
Igen, Krisnának 16108 királynője volt, de mi nem vagyunk Isten. Nem tudunk ennyi nőt boldoggá tenni. Néha egyet is nehéz :-). A hinduizmusban és a kereszténységben is a monogámia van előírva erre a korszakra, és én ebben látok rációt, mivel ez a viszályok és félreértések korszaka. Az emberek gyakrabban felelőtlenek, mint nem, és a felelősség kapcsolatát a szeretettel helyesen meg kell érteni. Valóban vannak olyan esetek, amikor egy kapcsolat megjavíthatatlanul tönkremegy, hiszen minden átmeneti ebben a világban. De ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy hajlandó-e folytatni, és mit hajlandó azért megtenni, hogy helyrehozza az elkövetett hibákat. Amikor pedig gyerek van egy kapcsolatban, az szerintem még nagyobb önzés a szülők részéről, ha nem tartják fenn a felelősségüket (persze a szeretettel párhuzamosan). A gyerekben mindenképpen törést okoz a válás.
Nekem a szüleim nem váltak el, de gyerekkoromban és most is úgy gondolom, el kellett volna válniuk. Ha másért nem, azért mert a véglegesnek szánt különlét alatt talán rájöttek volna hogy mégis egymásnak lettek teremtve, ha meg nem, akkor tényleg jobb külön utakon. Törést gyerekben szerintem rossz kapcsolat okoz, és ez a törés akkor is megmarad ha nincs válás, lásd én:).
Tényleg sok férfi számára nehéz akár egy nőt is boldoggá tenni, de azt is gondolom, láttam, hogy vannak nők akik meg örülnek ha rendszeres időközönként megszabadulnak férjüktől hogy azzal más foglalkozzon... Viszont -bár én magam legalább annyira vagyok a bigámia, poligámia mint a monogámia mellett,- 16108 nő azért még egy Istennek is durva lehet, én biztos leléptem volna vagy szeretőt tartottam volna Krisna mellett, talán a többi királynő is ezt tette. Egy-két feleség magamon kívül OK, segítséget is jelenthetnek (pl nem tudom hova rakni a gyereket esetben) vagy én nekik, de nem ennyi!
Tudom, hogy nem trendi hozzáállás, de igaznak tartom a klasszikus örökbecsű, miszerint "vigyázz, hogy a szerint élj, amiben hiszel, különben egy idő után abban fogsz hinni, ahogyan élsz".
Ma már minden eldobható, fogyasztunk ezerrel, de félve "várom", mikor terjesztjük ki az általános maximalizmust a fennmaradó emberi kapcsolatainkra is: "hááát, tulajdonképp nem elviselhetetlen a fiam, de azért nem felhőtlen a kapcsolatunk, hisztizik, felesel, titkolózik; lehetne ezt sokkal jobban is, de ez a helyzet menthetetlen, inkább lepasszolom másnak és csinálok másikat..." Hm? És ha nem, ez nem ugyanaz, akkor mi a különbség? Igenis többféle emberi viszony van, vannak fontosabbak, amikért többet kell dolgozni, mert a cél nem a pillanatnyi maximális komfort, és hogy ne kelljen megerőltetnünk magunkat. De a kulcs, hogy tenni kell érte persze, állandóan dolgozni rajta, nem pedig türelmesen tűrni a rosszat.
Mellékszál: addig mindenki "könnyen emészti" a kapcsolatok rövidülő szavatossági idejét, amíg ezáltal nekik áll szabadságukban kilépni a fürdővízből, amikor már kihűlt, de vajon ugyanennyire igaznak érezzük, ha számunkra fontos valaki, de őt elszólítja a változás szele?...
Márai Füves könyvét érdemes elolvasni.
@Réka: Látom, még mindig ezen a válás-témán pörögsz. Maradjunk annyiban, hogy vannak egyéni esetek, és tényleg olyan is lehet, amikor a két fél éppenséggel a gyengeségét és a problémák tudomásul nem vételét demonstrálja azáltal, hogy benne marad egy kapcsolatban kötelesség szintjén, de közben pokollá teszik egymás életét. De ne általánosítsunk ebből, és még ha ez igaz is egy esetben, még mindig az ő döntésük, hogy kilépnek-e belőle vagy sem. Neked mint gyermeknek legfeljebb annyi lehetőséged volt ebben, hogy egy tanulási élményként megtapasztalhattad, hogyan nem kéne csinálni a házasságot. Ez is a karmád része volt, valamiért meg kellett kapnod ezt az élethelyzetet. Most már csak arra törekedhetsz, hogy te jobban, őszintébben csináld, és boldoggá tudd tenni a családtagjaidat.
@Dóri: Szerintem az "aszerint élünk, amiben hiszünk", és "abban hiszünk, ahogy élünk" elv a legtöbb embernél nem felcserélhető, hanem egyszerre van jelen, különböző, ingadozó arányokban. A maximalizmustól távol vagyunk azt hiszem, de az erkölcsi elvek totális alárendelése a praktikumnak szintén nem célravezető. A kettő között kéne balanszírozni, legyenek elveink, de legyünk realisták is, és jól válasszuk meg a partnereinket! Van, aki valóban felszínes, kommersz kapcsolatokra képes és csak azokra vágyik manapság, de ha te nem ilyen vagy, akkor addig keress, amíg a sok bizsu között rá nem találsz a valódi drágakőre :-). Don't give up!
Igen, így értettem. Ha az ember valamiben hisz, tudja, hogy úgy igaz, úgy jó, akkor törekedjen is rá, és dolgozzon is érte. Úgy "könnyű" az elveink szerit élni, ha az elveinket mindig az épp aktuális gyakorlatunkhoz szabjuk...
A kapcsolatokról szólva: természetesen, fontosabb kapcsolatokhoz (házasság, barátság!) körültekintően kell választani - ebben is munka van! - nem pedig random kiválasztott emberre ráerőltetni az egész elvrendszerünket, próbálni a nagy büdös semmiből valami csodát építeni. A maximalizmus nyilván egy másik véglet, ez a klasszik "várjuk a szőke herceget a fehér lovon" téma szintén óriási tévedés :)
Végül csak arra lyukadunk ki, hogy a fontos és értékes dolgok soha nem jönnek ingyen vagy könnyen, mindenért dolgozni kell, ami valamit is ér az életben... (Az élet egy jógagyakorlás...)
Kedves Garuanga!
Attól amit írtál, én még nagyon messze vagyok, de igyekszem.
"Úgy "könnyű" az elveink szerit élni, ha az elveinket mindig az épp aktuális gyakorlatunkhoz szabjuk..." Könnyű azt mondani másnak hogy könnyű:) igazából nem te vagy a másik bőrében, soha nem fogod látni mennyi apró dolog vezetett egy döntéséhez, a másik életét illetően persze mindig okosak vagyunk.... Engem is hagytak el már és én is hagytam ott mást, egyik esetben sem mondanám hogy könnyű volt. Könyveket lehet olvasni és segít is sokszor, Márait is olvastam de ami engem illet, az életemet nem könyvekhez igazítom. A gyerekkel kapcsolatban, ami engem illet, nem tudok elképzelni olyan helyzetet hogy végleg lepasszolnám másnak, hacsak én nem pl. betegszem meg és nem tudom gondját viselni vagy nem tör az életemre. A különbség férfi-nő és szülő-gyerek kapcsolat között számomra érthető, szerintem neked is, ha nő vagy és ...bocs az intimitásért, tetted már úgy szét a lábadat vkinek hogy szeretet és tisztelet ugyan volt a férjed iránt, de szenvedély már nem, és úgy érezted prostituálod magad a szent házasság nevében, vagy zaklatásnak érezted a férjed közledését, akkor megérted. Ha nem, akkor nincs benne tapasztalatod, megintcsak nem látsz bele a másik szívébe. "Ugyanennyire igaznak érezzük, ha számunkra fontos valaki, de őt elszólítja a változás szele?..." Igen. Igaznak, bár kegyetlennek is.
Megjegyzés küldése