Tegnap arról beszéltünk, hogyan lehet midenkit szeretni. Szándékosan nem azt a kifejezést használom, hogy "kell", mert a mai világban az embereket sokkal inkább lehet azzal motiválni, hogy jól felfogott érdekükben áll egy bizonyos dolog gyakorlása, mintha fenyegetnénk őket, hogy "ha elmulasztod a kötelességedet, akkor jön a szenvedés". A védikus kultúra erősen autoritív, kötelesség-központú volt, emellett azonban nagyon is figyelembe vette az egyéni pszichológiai sajátosságokat és az azokból fakadó motivációs lehetőségeket.
A védikus pszichológia szerint a szeretetet ötféle viszonyban lehet gyakorolni: semleges, szolgai, baráti, szülői és szeretői viszonyban. Eredeti formájában ezek a kapcsolatok Isten és a parányi lelkek között állnak fenn, így Krisnának nem csak feleségei, hanem szülei, gyerekei, barátai, szolgái, szeretői is vannak. Réka tegnap úgy értelmezte, hogy Krisna és 16108 felesége között biztosan nem volt felhőtlen a kapcsolat. De meg kell értenünk, legalább elméleti szinten, hogy minden szeretetteljes kapcsolat Isten és a szolgái között a transzcendentális szinten van, és ezért mentes azoktól a tökéletlenségektől, ami két egyéni lélek bárminemű kapcsolatában elengedhetetlenül benne van.
Amikor ideális szeretetről beszélünk, az valójában csak Isten iránt érezhető, de ennek a részleteibe most nem megyek bele egyelőre, mert az egy jó hosszú fejtegetés volna. Minden esetre a hétköznapi kapcsolataink "tőkéletlensége" ezen tiszta, önzetlen, spontán szeretet fényében könnyebben értelmezhető és elfogadható. Ez megint az az eset, amikor a hamis elvárások okoznak csalódást, hiszen az, aki azt várja el, hogy az anyagi szeretet tökéletes, ideális és örök legyen, az valószínűleg csalódni fog.
Az ember azonban társas lény, és a legtöbbünknek igenis szüksége van emberi kapcsolatokra ebben az öt kategóriában. Szóval nem árt megtanulni ennek a tudományát. Én mindig is beteg dolognak tartottam azt, hogy aki nem tud megfelelően viszonyulni az emberekhez, az háziállatokat szerez be, és azokat babusgatja. Nem azt akarom mondani, hogy minden kutya-macsak stb. barát érzelmi torzszülött, de néha előfordul, hogy ők a szeretetpótlók.
Nos. Kezdjük az elején. Amikor azt mondom, hogy mindenkit lehet szeretni, akkor azt a semleges kapcsolatra értem. Ha valaki a jóga útján halad (én legalábbis ezt tapasztalom magamon), akkor megtanul mindenki iránt érezni egyfajta semleges szeretetet. Miből fakad ez: Egyrészt megérted, hogy mindenki egy örök lelki lény, és mint ilyen, örök érték rejlik benne, akár felismerte ezt, akár nem. Minél jobban megnyílik a szíved, annál könnyebben felfedezed másokban az értéket, és megtanulod elfogadni, tolerálni, meg-nem ítélni azt, ami más benne, mint benned. Ez a semleges szeretet nagyon fontos, mégpedig azért, mert meg kell tanulnunk azt a leckét, hogy nem formálhatunk mindenkit a saját elképzelésünk szerint, és még ha meg is tehetnénk, nem biztos, hogy ezáltal előbbre lennénk mi magunk, vagy a másik fél.
Ezek a gondolatok képezik az ahimszá, vagyis a nem-ártás elvének alapjait. Az emberek sokszor nagyon erőszakosak, követelődzőek és manipulatívak a szeretet nevében, és képtelenek tiszteletben tartani a másik szabad akaratát. Én szeretek másokat motiválni, de nem szeretem rákényszeríteni az embereket semmire. Viszont ha önként, szeretetből megtesznek valamit, ami számomra fontos, akkor hálát érzek irántuk, mert a szeretetet jutalmazni kell, a hálátlan ember nem fog túl sokat kapni belőle. Csak akkor tudod értékelni a szeretetet és adni másoknak, ha úgy érzed, hogy mások feléd nyújtott szeretete, szolgálata lekötelezetté tesz, és itt ismét belép a kötelesség és az alázat fogalma.
A másik négy kapcsolat, a semlegesen túl, szintén nagyon fontos az életünkben. Itt azonban már meg kell tanulni választani, mert míg az első kategóriába midneki belefér, a többi négyben tudatosan kell kialakítani a kapcsolatoka. Egy jógi talán arra törekszik, hogy csakis az elsőt, a semlegeset gyakorolja, hiszen nem szeretne senki lekötelezettjévé válni, meg akarja tartani a függetlenségét. Ezért volt divat régen a jógik és a spiritualisták között, hogy elfogadták a szannjásza (szerzetesi) fogadalmat, hiszen így elvileg kívül tudtak helyezkedni a társadalmon, és nem kötötték le magukat családi és egyéb kapcsolatokban. Viszont azt látom, és gondolom ez egy pszichológiai igény, hogy a Szvámiknak is vannak szeretetteljes kapcsolataik, méghozzá ha jóhiszeműen goldokodunk, akkor azok a tanítványok, akik személyesen szolgálják őket, megadják nekik azt az érzelmi törődést, amire normálisan szüksége van egy embernek.
A botrányos szvámik témájával most nem foglalkozunk részletesen. Valóban van olyan eset, hogy egy szerzetes, aki lemondott a családi életről, rájön, hogy mégis szüksége van családra, és ez nem baj, amíg nem akarja párhuzamosan megtartani a "Szvámí" pozícióhoz kapcsolódó elismerést, hatalmat stb. Mert a tanítványok úgy vannak vele, hogy a Szvámí szíve senkié, vagyis mindenkié, ezért nem illik bele, hogy titokban van egy-két szeretője és gyereke. Voltak erre is példák a jóga-guruk történetében, de lépjünk tovább, mert ez is főleg azoknak okoz problémát, akiknek idealizált elvárásai vannak például a gurujával kapcsolatban.
Záróakkordként, mivel hosszúra nyúlt a bevezetés, térjünk rá a barátságra. Én azt gondolom, hogy a hétköznapi kapcsolatok között ez a legspontánabb, és ebben a viszonyban van a legjobb esélye annak, hogy kifejlődhet egy spontán, önkéntes, kölcsönös szereteten alapuló kapcsolat, amelyben mindkét fél igazán önmaga tud lenni, a konvenciók által kikényszerített kliséktől mentesen. Persze vannak érdek-barátságok, de ezt azt hiszem érzik a felek, hogy nem annyira őszinte dolog, és mindkét fél kénytelen megjátszani valamit benne. De még ha egy barátság olyannyira őszinte és életre szóló is, és igazából bízhatunk a barátunkban, hogy egészen komoly áldozatokat is meghozna értünk, számítani kell arra, hogy mint minden kapcsolat, ez is átmeneti, vagyis egyszer elkezdődik, és egyszer vége lesz. Amit kapunk, azt meg kell köszönni, amit adhatunk, és elfogadnak, annak örülni kell, és ha lezárult egy fejezet, akkor majd elkezdődik a következő. Az örök léleknek meg kell tanulnia alkalmazkodni az átmeneti kapcsolatokhoz, mindaddig, amíg nem tér vissza eredeti otthonába és nem találja meg örök családját és barátait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése