Nincs is ezzel semmi baj, mert a lényeg, hogy gyakoroljon az ember. Végülis otthon is bármikor kiguríthatjuk a matracunkat és tolhatunk egy jó kis gyakorlást, teljesen ingyen és adómentesen. Aki meg közösségben szeret jógázni, az addig böngészi a netet, amíg nem talál rá valami free lehetőségre, aztán irány a stúdió! Persze azt szokták mondani, hogy ami ingyen van, annak nem illik kifogásolni a minőségét, ezért ha nem olyan az óra vagy az oktató, amilyet elképzeltünk, nem érezhetünk jogos felháborodást.
A másik oldalról viszont érthető, hogy egy stúdiót fenntartani, fizetni a rezsijét és a bérleti díját nem egyszerű dolog, és ingyenes jógaórákból nem igazán jön össze. Az oktatóknak is vannak költségei, kiadásai, tehát ha még a Margitzzigetre vagy a Kopaszi-gátra is megy ki órát tartani, a szabad idejét áldozza fel karma-jóga gyanánt azért, hogy másokban elültesse a jóga magjait. Úgy is felfoghatjuk, hogy a free lehetőségek, mint ahogyan a Jógafesztivál is lesz, reklámesemények, amelyeknek a célja az, hogy plusz vendégeket csábítsanak egyik vagy másik tanár vagy stúdió óráira. Szerintem minden oktató jobban szereti, ha tele vannak az órái, mintha egy-két ember van csak rajtuk. Sőt, ilyenkor a megritkult vendégek elméjében is az motoszkál egész óra alatt, hogy "Jó helyen vagyok én? Tényleg a legjobb oktatónál vagyok? Ha igen, akkor miért konganak az órái?"
Én személy szerint nem vagyok nagy híve az ingyenes jógáztatásnak, méghozzá két okból: 1) Az emberek fele, aki ezekre az órákra jön, egyébként fizetne is érte, és amúgy is van jógabérlete, szóval ők nem jelentenek plusz vedégkört. Mondjuk szép gesztus az, hogy néha ingyenesen is jógázhatnak, mintegy törzsvásárlói kedvezményként. 2) Az emberek második fele (a pontos arány itt most mindegy) csak a free órákra jön, vagyis igazából nem értékeli a dolgot anyira, hogy fizessen is érte. Belőlük megint csak nem lesz fizetőképes forgalmunk.
Ugyanis ha valamiért fizetünk, akkor tulajdonképpen szerződéses felekké válunk a dologban, és mi is erőfeszítéssel viszonozzuk a tanár erőfeszítéseit, a pénz megkeresésére fordított munka formájában, amelyet felajánl a jógában való fejlődése érdekében. Még egy érdekes gondolat: ha valamit ingyen, viszonzás nélkül fogadunk el, akkor karmikusan adósává válunk az adott személynek, és ezt az adósságunkat valamikor törleszteni kell úgy, hogy mi is viszonzás elvárása nélkül szolgáljuk az illetőt.
Említettem már, hogy régen Indiában a guruk adomány fejében tanítottak, de ez a tradíció kihalófélben van, mert az emberek legtöbbje inkább alul- mint felülértékeli a szolgáltatásokat, amiket kap. A potyautasok legtöbbje igazából hadilábon áll a pénzzel. Ahogyan az elköltésével, úgy a megkeresésével is gondjai akadnak, és általában, ha részletesebben megvizsgáljuk az életüket, akkor rájövünk, hogy nincs benne rendszer, és az elméjük nem kontrollált. Vagy pedig lusták, ami szintén egy diszkvalifikáció a jógához.
Sokszor látok hajléktalanokat az utcán, és tudom, hogy ők is költenek valamire. Általában alkoholra, cigarettára és esetleg kávéra (rosszabb esetben drogra), mert ezeket aztán senki nem osztogatja ingyen. Az összes többi dologra (táplálkozás, egészség, tisztaság, lakás, sport, művelődés) nem költenek, de őszintén szólva igényük sem nagyon van rá. Mert ha valakinek van rá igénye, de nincs rá pénze, akkor igazából meg tudja magának teremteni a lehetőséget minden értelmes életcél megvalósítására.
"Na de hol van itt az aparigraha?" - kérdezhetné valaki. Nos, a vagyontárgyakról való lemondást és az igénytelenséget azért ne tévesszük össze! Valóban úgy tűnhet, hogy egy hippi vagy egy csöves vagy egy potyázó kevésbé ragaszkodik a pénzhez, mint egy olyan ember, aki dolgozik azért, hogy megteremtse magának az életszükségleteket, és tisztességesen fizet mindenért. De én azt hiszem, hogy a pénz (átmeneti) birtoklása nem feltétlenül akadály a spirituális fejlődésben, csak meg kell tanulni ragaszkodásoktól mentesen kezelni.
Én azt a hasonlatot szoktam használni a pénzre, hogy olyan, mint a levegő. Amikor pénzt keresünk, akkor beszívjuk a levegőt, amikor pedig költünk, akkor kifújjuk. A kettőnek egyensúlyban kell lennie, ez a pránájáma. Ha valaki túl sokat szív be, akkor beteg lesz, ha pedig túl sokat fúj ki, akkor kimerül. Azután (haladóbb szinten) jön a légzésvisszatartás művészete. A belégzés utáni légzésvisszatartás olyan, mint a megtakarítások, szűkösebb időkre. A kilégzés utáni légzésvisszatartás olyan, mint a spórolás, vagyis amikor meggondolod, hogy mindenképpen érdemes-e költened erre vagy arra. Pesze ez értékrendtől is függ, mert ami a prioritási listádon szerepel, arra költeni fogsz, akkor is, ha máshol megfogod a pénzt.
Azok, akik próbálják megszüntetni a pénz áramlását az életükben, és állandóan azt a tudatot erősítik magukban, hogy a pénz rossz, és nincs rá szükség, sőt, minden rossznak az okozója a világban, azokhoz a jógikhoz hasonlíthatók, akik mindenféle hosszadalmas, rendszeres gyakorlás nélkül a kévala-kumbhaka pránájáma szintjére szeretnének ugrani, és teljességgel megszüntetni a légzésüket. Általában ez erőlködéssel nem megy, csak nagyon hosszú, rendszeres gyakorlással lehet megközelíteni ezt a szintet.
Az anyagi javakról való teljes lemondást minden szentírás és jógahagyomány elérendő célként tűzi ki, és ha valóban, a szívünkben is elérjük ezt a szintet, akkor hatalmas békét fogunk érezni, és nyugodtan tudunk meditálni. Ha viszont az elménk még tele van vágyakkal, és csak külsőleg mondunk le az anyagi javakról, akkor az elménk zavartabbá fog válni, mint ahogyan a haladó pránajámákat túl korán elkezdő jógi idegrendszere is kiborul. Úgyhogy egyelőre maradjunk az uddzsájínál: Jéékaminhéééél, dvéegzhéééél!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése